Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Sarusi Mihály: Nép és írás

kevesen. Napi tudósítás (az országos sajtónak) persze, hogy nem íródhat tájnyelven, a helyi nyelvhasználatnak csak akkor lehetne helye, szerepe az újságírói munkában, ha az a mondandó lényegéhez tartozna - erre nem sok alkalom kínálkozik. Azt viszont a magunk fajta megkísérelheti, hogy igényes nyelven íródjék a hír, ám a hírügynökség és a lapok szerkesztői ezt szinte kivétel nélkül elutasítják, mindent az egyennyelv (gépnyelv?) képzelt (valóságos?) igényeihez igazítanak. Kevés lehetőségeink egyike élni a helyesírási szabályzatban elfogadott e/ö kettősség lehetőségével. Más kérdés, hogy szerkesztőim (vidékiek és pestiek, jobboldaliak meg baloldaliak) rendre átírták például zfölmegyet felmegy re (a csöndet csendre stb.). Pedig mennyivel kiegyensúlyozottabb az e, az é és az ö váltakozása, mint az egyhangú e-zés... Kit érdekel, hogy tájnyelvi csak akkor lennék, ha újságcikkben ilyeneket írnék: főmögy, főmék, főmík, fó'möhetünk, fómöhetöl... Ezek alaki tájszavak (tájnyelvi alakok), szemben a fól- wegy-gyel, amely szabályos, mégis szinte tilos a napisajtóban! Nem beszélve a csöndes, csönget, csöpög, csöppet, csördít, födetlen, gyöp, por, porzsol, söpör, szög, vödör (s a többi hasonló) alakokról, amelyek ö-je egy pillanat alatt e-re vált ma is minden valamirevaló pesti és pestit majmoló vidéki lapszerkesztő markában.

A színességet, változatosságot jó lenne idehaza is megőrizni a sületlen egy- nyelvűség, egyenműveltség helyett, a számítógépes egyneműsítéssel szemben! Hogy legyen miből markolniuk ükunokáinknak is. Iróutódainknak különösképp. Köznyelvünket, irodalmi nyelvünket gazdagítva.

A XX. század első felének nagy magyar írói közül többen (különösen Móra, Tömörkény, Móricz, Tamási, Kodolányi, Sinka) éltek anyanyelvjárásuk lehetőségeivel. A század második felének írói, költői közül Csanáditól Simonyiig sokan jelzik eredeti anyanyelvűket, nemzedékem elbeszélői közül viszont a legjobb ’realisták’ sem fordították írói előadásukat édösanyjuk nyelvére, legföljebb jelzik azt. Temesi Ferenc a Porban, a székely költők közül néhány, például Farkas Árpád őrzi anyanyelvjárásának sok-sok ízét. Az Obecsén élő Tari István nemrég megjelent Csurran a csillag című verseskötete is jó példa arra, hogyan jelezheti a XXI. századi tollforgató az anyanyelvjárását, például amikor a keresztet kör észtnek írja (úgy, ahogy mondja). A nyugati tájnyelvünkbe születő (vasi) Nagy Gáspár költői nyelvében is megjelennek a helyi ízek, nyilván nem véletlenül főleg akkor, amikor a szerző otthon jár - például Anyámmal hófehérülök című költeményében a szélinél, giínya, befödöm, hörpölök, csol- lánzsák tájszavakkal illetve nyelvjárási alakokkal találkozunk (hogy a kányát ne is említsük, amellyel e sorok rovója nem találkozott eredeti táj anyanyelvében). A kevés kivétel egyikének számít a kunsági fi Körmendi Fajos. Körmendinek a halála után jelent meg Édes otthon című ’történet-kunhalma’ (kunhalomnyi egyberagasztott története), amely híven őrzi a nagykun népi elbeszélő-hagyomány sajátosságai mellett a Kolbász-széki (Karcag-környéki) népnyelv zama- tait: ilyen ízes, a tájnyelvet az irodalomba emelő elbeszélés-füzér hosszú ideje nem született. ’Természetesen’ a kötet nem került a könyvkereskedelmi hálózatba, a műítészek így hogy vehettek volna róla tudomást? S ha eljut hozzájuk, értékelik-e népnyelvi erejét? Azon művek sorát gyarapította ez a regényt érő munka, melyek úgy vannak, hogy nincsenek: kinyomtatták őket, ám nem kerültek be az irodalmi köztudatba. És előfordul persze az is, hogy még a táj10B