Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8.szám - Száraz Miklós György: Duna
A XVIII. században még hihető volt, hogy Közép-Európa és a Habsburg Birodalom sokszínűsége erény is lehet. Aztán a kisebb-nagyobb nemzetek ideológusai óriási szenvedéllyel egymás ellen fordultak. Sietni kellett. Úgy érezték. Különben minden elveszhet. Nyugaton sok száz év alatt kovácsolód- tak össze a nemzetek: úgy mondják, természetes módon forrtak össze egységes történelmi tudatú, hagyományú, mitológiájú nemzetekké a sokféle etnikumú és nyelvű közösségek. Természetes módon? Tűzzel, vassal, háborúval? De mindegy! Két-háromszáz évvel később Közép-Európában a nemzetépítés élharcosai írók, költők, festők és zenészek, történészek és régészek, tanárok és papok, vagyis a kultúra letéteményesei lettek. Franciaországban, Angliában a XVTII. század végére befejeződött a folyamat, ami a Duna-tájon épp csak elkezdődött. Volt már nemzeti eszme, nacionalizmus, de nem volt nemzet és nem volt az eszmét, a „szent ügyet” felkarolni hivatott független állam. Ha nincs, hát meg kell teremteni! Nemzetet és nemzetállamot is. Jött Herder úr, s nyomában a nemzeti művészet és a nemzeti tudomány zsoldosai masíroztak. A nyelv és a kultúra lett az önazonosítás, a közös tudat eszköze. Nyelvek, kultúrák, vallások harca kezdődött a soknemzetiségű államokban. Nyelvújítás, próza és költészet, festészet is szolgál: a nagy nemzeti mítoszok, hatalmas eposzok kora ez. Nem a Globe, hanem a nemzeti színházak tere. A színház sem szórakoztatni, hanem elsősorban nevelni, buzdítani hivatott. Csakhogy a nyelvi nacionalizmus veszélyes fegyver. Tisztaságra, homogenitásra törekszik. Mániákusan, szenvedélyesen takarít: igyekszik megszabadulni mindentől és mindenkitől, ami és aki „idegen”. És ki a legfőbb ellenség? A legközelebbi szomszéd. Ha nem lenne ez az átkozott szomszéd - albán, bolgár, cseh, horvát, lengyel, magyar, német, osztrák, román, szerb, szlovák, török vagy ukrán: válogathat ki-ki kedve szerint -, akkor boldogan élhetnénk! Duna-táji önzéssel akartuk lerázni, eltörölni a Duna-táji kárhozatot. A közös múlt eltűnt a nemzeti történelem „világrengető” eseményei mögött. Zene, tánc, mese, ballada, díszítő motívum, az eszközök formája, az építészet technikája, a folklór és kultúra nem tűri a határokat, ömlik és szivárog, megfest, átszínez, felélénkít. De a nemzeti történelmekben, tudományban és oktatásban a homogenitás hideg kőfalai magasodtak és magasodnak ma is. A falak mögött pedig félelem, gyűlölet, idegenkedés. Merrefelé is mutat mindez? Mi már tudjuk. Szűkkeblűség- hez, befelé forduláshoz, sértődöttséghez, elvtelenséghez, tudatlansághoz. Az, hogy előbb majd megkérdőjeleztetnek az önző Nyugat nagy eredményei, talán nem is baj. Lélektelen felvilágosodásról, romlott anyagiasságról, kíméletlen kapitalizmusról, ostoba racionalizmusról, szentséget nem ismerő materializmusról, s mindezekkel szemben tradícióról, hitről, falusi közösségekről, földről, népről, rögről és vérről, a hagyományos nemzeti értékekről, sorsról és történelmi feladatról esik majd mind több szó. Ezt itt most nem folytatom, nagyon is bonyolult ügy ez, de azt tudjuk, hová vezet. Közép-Európa. Hogyan is szoktunk ehhez közelíteni? (Mert a grabancánál megfogni, az üstökénél megragadni nem lehet.) Vegyük szép sorjában. Közép-Európa a megdermedt múlt. Közép-Európa a feudális Európa, a Nyugat után kullogó, az alvó vagy gyermekkorát élő, sőt a halott Európa. Közép-Európa - igaz, 92
