Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Száraz Miklós György: Duna

Broch a Habsburg Birodalomra érti - a vidám apokalipszis. Europa Minor: érthetjük alatta Bukovinát, Galíciát vagy Ukrajnát, a Monarchiát, de akár a Baltikumtól az Adriáig és a Fekete-tengerig terjedő területet is, melyet a közép-európai, s azon belül a magyar történelmet oly jól ismerő Carlile Aylmer Macartney a „kevert népek övezetéinek nevez. Közép-Európa a monarchiasárga (mondhatjuk nap-sárgának vagy Habsburg-sárgának is) templomok és az egyen-vasútállomások. Lehet véletlen, hogy épp egy galíciai, egy lembergi régész és klasszika-filológus (már ez is gyönyörű!) író, Jan Parandowski ötli ki a legszebb és legtalálóbb hasonlatot? Közép-Európa, írja, egyetlen hatalmas vasúti váróterem, ahol sokféle népek gyűltek össze, s most ücsörögnek és türelmesen várakoznak. Van, aki hosszabb, van, aki rövidebb ideje vár, de mindnyájan elég régóta ahhoz, hogy keressenek egy nyugodt zugot, ahol szép csöndben szundíthatnak. Közép-Európa sajátos humor. Öngúny és sértett hiúság. Közép-Európa egy vicc? Közép-Európa olyan, mint a Duna: folyton- folyvást folyik. Közép-Európa folyamatban van. Állandóan meghal és feltámad. Közép-Európa sosem volt, nincs és nem is lesz, de - ahogy Frantisek Palacky mondja - ki kéne találni. Közép-Európa délibáb, a Nyugat torz tükörképe. Kaméleon is: hol keleti Svájc, hol Anglia, Franciaország vagy Belgium. Közép- Európa álom.

A sem a Habsburgokért, sem Bécsért nem lelkesedő Kazimierz Brakoniecki írja Világtan című munkájában, hogy gyerekkorában egy megálmodott, tökéletes Lengyelország határait rajzolgatta, s átjavította a történelmi atlaszokat. Megtartotta Sziléziát és Poroszországot, Ukrajnát, Litvániát és Fehéroroszországot. Korrigálta a történelem baklövéseit. „Más sorsot találtam ki Lengyelországnak, mint ami a felosztások után várt rá, történelmi fantáziám minden energiáit az elveszett keleti végekre összpontosítottam, ugyanakkor mindvégig megtartottam nyugaton a Piast-kori határokat.” Felnőttként, írja, leszámolt már a vágyaival, tudomásul vette, hogy a mazuri Olsztyn nem Allenstein, Gdansk nem Danzig, Lviv nem Lwów, Wilno nem Vilnius, Wroclaw nem Breslau, Kalinyingrad nem Königsberg.

Huss! Elszállt a Jagelló-álom.

Brakoniecki nem érzi, hogy neki, a lengyelnek szimpátiával kéne tekintenie a Habsburgok Ausztriájára. Még tovább is megy, kijelenti, hogy utálattal gondol a kései Habsburgok kispolgári-császári udvarára, Bécset pedig egyenesen európai Hollywoodnak, a hatalmi és vallási giccs szimbólumának látja. Krakkó ősi királyi palotájában, a Wawelben kaszárnya volt, Galíciában nyomor, a lengyeleket és az ukránokat egymás ellen uszították Bécs hivatalnokai, majd ügyesen kihasználták a gyűlölködést. Brakoniecki szerint az Oszmán- Török Birodalom mellett a Lengyel Nemesi Köztársaság volt az egyetlen olyan állam, mely a XV-XVII. században döntő hatással volt Közép-Európa történetére. A Lengyel-Litván Birodalom összeomlása, állítja a szerző, komolyabb következményekkel járt a térség népeinek sorsát tekintve, mint később az Osztrák-Magyar Monarchia pusztulása. Igen ám, de ki emlékszik már a Lengyel-Litván Birodalomra? A régi Lengyelország története a XVII. századtól kezdve az egyre nagyobb elszigeteltség, a szellemi és gazdasági elmaradottság története. Az eltűnt Osztrák-Magyar Monarchia azóta is foglalkoztatja a

93