Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Száraz Miklós György: Duna

szentendrei szerb hajósgazdák és a bécsi kereskedők hajóit. Figyeli a nyüzsgést, az egyszerre három-négy nyelven alkudozó sáfárokat, kalmárokat, iparosokat, az ordítozó szekeres gazdákat, halászokat, a pohos rác gabonatőzsére- ket. Bámulja, hogy naptól és szénportól fekete emberek hogyan talicskázzák az uszályok fedélzetéről a keskeny pallókon a fekete gyémántot, inas rakodómunkások miként emelik, vontatják partra a szlovák tutajosok Vágón úsztatott szálfáit. A kikötőben bámészkodó gyermek Jókai jól ismerte városa múltját, talán azt is tudta, hogy Hunyadi Mátyás 1480 körül itáliai mesterekkel építtetett pompás reneszánsz királyi palotát az ódon, már akkor is két-háromszáz éves komáromi várban.

A nagy király szerette a Dunát? Mintha óvakodott volna huzamosabb ideig eltávolodni tőle. Királyi főnek királyi víz? Megnyugtatta a hömpölygő folyam közelsége? Legkedvesebb palotáinak ablakai - Budáé, Visegrádé, Komáromé - a Dunára nyíltak. Talán el sem foglalja Bécset, ha nem a Duna mentén van. Az is lehet, hogy a magyarázat egyszerűbb. Itt a nagy víz és a völgy. Duna és Du- na-völgy. A hatalmas vízi út. Mellette a forgalmas kereskedelmi utak, amik, ha úgy adódik, hadi utak is. Ennyi. Nem kell több magyarázat. Mátyás pedig szeretett a főút mentén, a legforgalmasabb helyen tanyázni. Duna-sztráda. A Duna mint a középkor - vagy inkább a magyar reneszánsz? - információs sztrádája? Ha nem hadigályákkal, akkor káprázatos hajókkal közlekedett ezen a sztrádán a király. A komáromi királyi palota alatti Duna-kikötőben ringatózott a horgonyán egy luxusjacht, az embertestű, bikafejű szörnyről elnevezett, s a velencei dózsék hasonnevű gályájának mintájára épített Bucentaurus, melyről Mátyás krónikása, az olasz Bonfini azt írja, hogy „a dunai kirándulásokra épített” hajó „berendezése palotaszerű: elejétől végéig ebédlő'-, alvó- és társalkodótermek sora húzódik rajta végig, külön a férfiak és külön a nők számára. ”

Jókainak a Duna mítosz, jelkép, haza és nemzet. Az óvilág óriási folyama, az isteni, fényes folyam-ős.

És mi minden még a Duna! Mi mindenre nem használják?! Naná, hogy a költők! A halászok halásznak, a hajósok hajóznak, a komposok kompolnak, a vízimolnárok őrölnek, a révészek és repülő hidasok is teszik a dolgukat. Becsületesen, rendeltetés szerint használják a vizet. Csak ezek a fránya költők! Ezek terelgetik, csűrik-csavarják.

Hésiodos szerint a Dunának három testvére is van: az arcadiai Olympia mellett szaladó Alpheus, a titokzatos Eridanus, mely a borostyán földjén, a cin- és ólomszigetek környékén tekereg (később a Padus folyóval, a Póval azonosítják) és a Nílus. Mindahányan a titán Oceanus és Tethys gyermekei. Pindaros mézédes dala arról regél, hogy a Duna árnyékos forrásainak vidékéről, a föld peremén lakó hyperboreusok földjéről hozta el Hérakles az olajfát, melynek ága az olimpiai játékok győzteseinek jutalma. Hölderlin szerint (Az Ister) „a dallamos folyó” valójában visszafelé folyik, Keletről tart Nyugat felé, így kötve össze Ázsiát Európával, az Olümposzt, Delphoit és Athént, a kultúra bölcsőjét, vagyis Görögországot a németek ébredő napnyugatával. Hölderlin Duna és Rajna szimbolikájához nálunk először talán Csokonai Vitéz Mihály közelít, aki 1795 körül úgy beszélteti a Dunát (A Duna), mint egy vénségesen vén bölcset, egy mindentudót. Százharminc évvel később József Attilá69