Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8.szám - Mánta György: Zoro és Huru
jóllakottan nyalogatták hosszú nyelvükkel a szájuk szélét, anyánk egy edényt megtöltött vízzel. Minket félreparancsolt, és lassan közeledve hozzájuk leguggolt, maga elé tette az edényt, azután szelíd, halk szóval megpróbálta odacsalogatni legalább az egyiket. Csodák csodájára nem vallott kudarcot. A kutyák, feladva a bizalmatlanságot, az edényhez mentek, majd hangos lefetyeléssel az utolsó cseppig megitták a vizet.- Hozzatok még! - szólt hátra édesanyám. A következő adagot kisöcsém vitte ki az udvarra, és adta anyám kezébe, hogy ő kínálja föl nekik. Miután ezt is belefetyelték, a kicsi mordult egyet, ismét végighúzogatta nyelvét a szája körül, azután anyánkhoz óvakodott, gondosan megszaglászta, majd eléje telepedett, oldalra hajtotta a fejét, és barátságosan csóválni kezdte a farkát. Új világ köszöntött ránk. A kutyák hozzánk pártoltak, többé nem kellett keresgélni őket. Éjjel is, nappal is a ház körül vagy a parkban kószáltak, és ha a duhasztó hőségben belefáradtak a barangolásba, az árnyékos lépcsőnk előtt dőltek le hűsölni. Velünk, gyerekekkel is összemelegedtek, kedvencük azonban anyánk maradt, aki naponta többször is ellátta őket ennivalóval, mert igencsak falánknak mutatkozott mind a kettő, ez volt a gyengéjük, amit eléjük raktak, azt válogatás nélkül behabzsolták, mintha feneketlen lett volna a gyomruk. Az intézetben, gondoskodva az egyetemisták nyugalmáról, tilos volt kutyát tartani. Apánk, bár a felelősség mindenért őt terhelte, most beadta a derekát. Azzal nyugtatta meg a lelkiismeretét, hogy gazdátlan ebekről van szó, amelyek előbb vagy utóbb biztosan tovább fognak állni, a ház egyébként is kiürült, a diákok otthon töltik a nyári szünetet. Arról persze mélyen hallgatott, hogy ő még nálunk is jobban örül a két házőrzőnek. Érdekes párost alkotott a két kan. Sohasem váltak el egymástól, közösen kóboroltak, ettek, ittak, dőltek le szundítani. A fél szemére vak, örökösen mocskos kicsi vakkantással, morgással irányított, a fekete pedig úgy követte a jelzéseit, mintha a csicskása volna, önállóan semmire sem vállalkozott. Hallomásból ismertünk két nevet, s anélkül, hogy tudtuk volna, honnan származnak, és kihez vagy mihez van közük, elkereszteltük őket Zorónak és Huninak. Amint a környékbeli gyerekek hírét vették, hogy nekünk két kutyánk is van, a megrongált kerítés résein egyre többször szökdöstek át az intézeti kertbe, hogy részt vegyenek a játékainkban. Zoro és Huru megszerette a gyerekeket, és rajongott a játékért. Kergetőztünk, hancúroztunk, bújócskáztunk velük, dobáltuk nekik a labdát, sőt még birkóztunk is. Ha birkózás közben elkapták valamelyikünk csuklóját vagy bokáját, sohasem haraptak, csupán tudtunkra adták, bogy ők a győztesek. Persze észvesztőén ugattak is örömükben, idegesítve a hegyoldal csendhez szokott idős lakóit, akik általában otthon töltötték a napot. Amikor este, lefekvés előtt anyánk kulcsra zárta a kijárati ajtót, Zoro és Huru most már nem vágott neki az utcáknak, hogy folytassa az évek óta megszokott kóborlást. Az udvarra vezető lépcsőnk előtt nyújtóztak el, mintha velünk együtt ők is nyugovóra térnének. 59
