Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Alexa Károly: Leltár? Rovancsolás? Felszámolás
azok gyakran a legfontosabbról felejtkeznek meg: a XX. századi magyar élet legvégzetesebb fejleményén, amivel fogadta az új évezredet. Es ez a nemzet biológiai létének, vitális, genetikai szintjének mind tragikusabb állapota. Az újabbkori Európai civilizációban képtelen helyzetet mutat a magyarság, ha a térnek és a népességnek elemi összefüggését is bevonjuk nemzetféltő meditációinkba. A magyar népesség létszámának permanens csökkenése oly nyilvánvaló tény, hogy már évekkel ezelőtt eloszlott a tizenöt milliós magyarság félig valós, félig vágyott képe. S akkor mit tegyünk a „harminc milliós” magyar nemzet hajdani századfordulós ideájával? Amit eddig, liberálisaink tanácsára, bélyegeztünk sovén tébolynak, irredenta hagymáznak... Trianon csak felgyorsította a nemzetpusztulás folyamatát, amely már évtizedekkel, ha nem századokkal korábban megindult, de szerencsére a békésebb korok gondoskodtak a kiegyenlítődésről, az életminőség javulása, a csöndes asszimiláció révén, s természetesen azáltal, hogy a keresztény-keresztyén erkölcs áthatotta a mindennapok családias szerkezetét is. A századforduló gazdasági emigrációja, a peremvidéki tájak szórványosodó magyarsága, a belső területeken végbemenő oly sok rosszat és közönyt hozó „városiasodás” megelőzte a magyar birodalom felosztását. Az oszlás az osztást...És a beszűkölő földrajzi élettér mindinkább magyar biológiai realitás: az utódállamokban egyre gyorsuló asszimiláció, a szórványföldiek csángósodása, a csonka országba való - egy rövid ideig politikailag is talán magyarázható - bevándorlás, az emigrációs hullámok, amelyek zömét működőképes családok és életkezdő férfiak alkották, ez utóbbiak a fő vesztesei a második háborúnak is, a kommunista rendszer visszhangtalan és jóvátehetetlen népirtásainak stb., stb. Mi sem jellemzi jobban a mai Magyarország magyarságának „elnemzetietlenedését”, mint az, hogy a rendszerváltozás után - talán csak pár illúziós hónaptól eltekintve - képtelen volt az emigrációban megerősíteni az egységes magyar kultúrnemzethez való tartozás tudatát és bizonyára nem kell emlékeztetnünk arra a népszavazásra, amely során a honi magyar populáció nyíltan levált a magyar összetartozás nemzeti eszméjéről. Mindkét tény mögött ugyanazok a politikai erők, a globalizációnak ugyanazok a régi-új rezidensei működnek, ugyanazok, akik immár újra hét éve minden eszközzel - az egészségügy és az oktatás kereteinek szűkítésével, alkalmilag perverz családromboló liberalizmussal színezve, rasszista uszítással, az idősebb korosztályok elidegenítésével (és viszont) a munkaképes rétegektől, idegenek beszivárogtatásával és gazdasági pozícióhoz juttatásával stb. - azon munkálkodnak, hogy a magyarságnak ne csak a szelleme tűnjön el, hanem pusztuljon a maga fizikai valóságában is. És itt nincs könyörület, nincs kímélet. Ne is mai példát idézzünk: emlékeztessünk csak arra, ahogy Illyés Gyula magyarságromlási adatait fogadták a harmincas években az urbánus skriblerek. Meg ahogy pár évre rá Németh László végpusztulás utáni jövendölését. Máig használható érvrendszert adtak utódaik tollára, amit nem is mulasztanak használni, ha valami gyanús „magyarkodást” észlelnek. Az elmondottak alighanem sejtetik a választ a fel nem tett, csak sugalmazott kérdésre: érdemes-e nemzetsratégiai elgondolások megfogalmazásával kísérletezgetni? 59
