Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Kulin Ferenc: A 'polgárosulás' érelme
mondja - elnézi akár az egész emberiség elpusztítását is, miközben az / ‘ember/szeretet’amúgyis csupán’gyenge lét-elem’ alibijébe menekülvén ellenállással hitegeti magát.”52 Pethő Bertalannak a Hamvas Bélával szembeni szigorú - talán túl szigorú - kritikáját minden bizonnyal alapos elemzés tárgyává fogja tenni a filológia. A bíráltat - az idézett szövegek líraisággal átitatott sajátos esszé-jellegére hivatkozva - ’műfajelméleti’ érvekkel fogja védelmébe venni, a bírálóról pedig kimutathatja, hogy ítéletében ugyanolyan morális szenvedély ’érhető tetten’, aminőért ő maga az ’életvilág idealitását’ védelmező Habermast elmarasztalta. Mindez azonban utólag sem változtathat a tényen: Pethő Bertalan rendkívül érzékenyen reagált arra a veszélyre, ami az emberi autonómia privatizálásának modern kori tendenciájában rejlik, s az életvilágért, a közösségért való felelősség etikai eszméjét ontológiai fogalommá fejlesztő módszerével olyan szubjektum-fogalmat dolgozott ki, amely a modern kori ember ideál-típusának: a polgáreszménynek vagy az eszményi polgárnak a mintája lehet. Pethő Bertalan ’négyfokozatú társadalommodelljének’ nem az az újszerűsége, hogy a rendszer fölött trónoló Hatalom, létezését és az életvilág alatti antropológiai dimenziót, a szubjektum Átélésben megragadható tartományát is tudomásul veszi. (A nemzetállamok fölé szerveződő glohalizációs erőközpontok létével ma már a politikatudomány valamennyi irányzata kénytelen számolni, sajátos természetüket pedig éppen a magyar politológiai irodalom, jelesül Vass Csaba és Bogár László tanulmányai elemzik a legelmélyültebben. Az Átélésnek mint ontológiai fogalomnak az előzménye pedig - miként maga Pethő Bertalan is utal rá - Wittgensteinnél lelhető fel.) A négyfokozatú modell jelenőségét abban látom, hogy nemcsak leírja a posztmodern kornak a korábbiaknál tagoltabb, bonyolultabb szerkezetét, hanem hogy ez a leírás a modernségben eltűnt autonómia nyomába ered, s az Átélésnek az ismeretelméleti és pszichológiai aspektusán túl a teológiai és az etikai megközelítések számára is nyitott értelmezésével vissza is hódítja azt. Miért, mitől, kitől kell visszahódítani az ember autonómiáját? Hol vannak a modern társadalmak működésében azok a rövidzárlatok, amelyek a közösségek és az állam, a hétköznapok világa és a politika, azaz az életvilág és a rendszer érintkezésében súlyos zavarokat okoznak? Miért nem bizonyulnak elegendőnek azok a mechanizmusok, amelyek a polgári társadalmak statútumaiban éppen arra szolgálnának, hogy folyamatosan kezeljék a struktúra belső konfliktusait? A demokrácia intézményei, a kultúra kiegyenlítő közege, a média eszközei felmondták volna a szolgálatot? Nos, minden, ami az utóbbi félszázadban, s kiváltképpen, ami az utolsó két évtizedben történt a világban, arra utal, hogy erről van szó. Miközben egyre látványosabban zajlik a politikai szférát is maga alá gyűrő gazdasági és pénzhatalmak globális léptékű koncentrálódása, a posztmodem világ nem globális szerveződései - a nemzetállamok társadalmai, a civil szféra lokális, kulturális közösségei, a kis- és középvállalkozások - menthetetlenül bomlanak. Nem új tendencia ez az újkori civilizáció történetében, de fenyegetőbb, vészjóslóbb, mint a korábbi nagy válságok történései. Mert nemcsak az életvilág szöveteit, hanem az azokat teremtő 27
