Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Kulin Ferenc: A 'polgárosulás' érelme
emberi erőforrásokat is pusztítja. Pethő Bertalan mondja: „Az ember identitása - azonosság-tudata, identitásérzése, identitást kifejező viselkedése (...) mindaddig megmaradhat, ameddig az ember talál valahol mintát, támpontot az azonosuláshoz. A szerepek életvilágbeli lemerevítése, vagy méltatlansága, illetve kínálat-szegénysége éppúgy válságot idézhet elő az identitásban, mint a szerepek túlkínálata^..) És ha megbízható, érvényes tájékozódási pont képlet, példa, eszme stb. sem az életvilágban, sem a társadalom rendszerében, sem a Létet betöltő hatalmasságban nem található, akkor - mint pl. súlyos válságban - még mindig visszavonulhat önmagába, végső soron átéléseiben építve ki a passzív rezisztencia bástyáit, új létesítés kezdeményezésére gyűjtve erőt.” Pethő elemzése a globalizálódó világ egészét, magát a civilizátumot írja le, de azt is hangsúlyozza, hogy diagnózisa fokozottan érvényes azokra régiókra - ezeken belül Magyarországra -, amelyekben a hatalom ideológiai megfontolásokból is a társadalom homogenizálására törekedett. Ilyen környezetben „a totálisan egyneműsítő hatalom gyengülése esetén azután azon múlik az identitás-képződés, hogy feléleszthetők-e megfelelő hagyományok, mutatkoznak- e hiteles eszmék, marad-e elegendő erő az életvilág és a rendszer értelmes építéséhez”.5' Ha nem lenne egyértelmű, hogy rólunk van szó, a folytatás ezt nyilvánvalóvá teszi: „Az utóbbi évek magyar társadalmában egyre határozottabban ismerhető fel egy vonulat, melyet a társadalmi identitás Átélést is bomlasztó zavara jellemez. Az esetek nagy részében az identitás sem a hatalom, sem a társadalom rendszere, sem az életvilág, sem az Átélés tartományában nem képződik ki: az ember nem talál sem eszméket, sem technikaitudományos és termelési szempontból értelmes célokat, sem szerepeket, sem önmagát hitelesítő érveket, sem hitet, ill. érzéseket. Az ilyen átfogó identitás- zavar előbb-utóbb nyilvánvalóvá válik.”'4 Ezek a mondatok 1986-ban fogalmazódtak, s noha politikai ítéletként is értelmezhetők, nem publicisztikus indulattal. Szögezzük le: a Kádár-kori kispolgárosodást, a második gazdaság szociológiai képződményét és morális következményeit figyelemmel kísérő filozófus nemcsak hogy nem lát semmilyen pozitívumot a félpolgári magyar fejlődésben, hanem olyan bomlási folyamatként érzékeli azt, amely az identitás, az autonómia végső menedékét kínáló Átélés-tartomány szempontjából is végzetes, mert lehetetlenné teszi az ’erőgyűjtést’ „minden új létesítés kezdeményezésére”.55 Elvileg megtörténhetett volna, hogy a ’létező szocializmus’ gravitációs terén kívül rekedő társadalmi rétegek ’önmagukba visza- vonultan’, ’passzív rezisztenciában’ őrzik egy új életvilág és egy új rendszer felépítésére alkalmas erőiket, ennél azonban lényegesen rosszabb dolog történt. A természetellenes, szervetlen integrálódás kórtünetei nem a rendszer és az életvilág, s még csak nem is a mindennapok életvilága és az Átélő egyes ember közötti ütközőzónában jelentek meg, hanem a kielégítetlen autonómiaigényét és identitás-szükségletét pótszerekkel csillapító szubjektumon belül. „Ami elsősorban az életvilággal kapcsolatban mutatja az Átélés zavarát, az a ’szocializációs alany’-ok formális beintegrálódásával egyidejű ’tartalmi eltávolodás’-aiban figyelhető meg, s család, az iskola és a munkahely három fontos szocializációs állomásán. A tartalmi eltávolodás azonban gyakran nem valamiféle elmélyedés, befelé-vonulás, visszahúzódásban önmagára találás, 28
