Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Kulin Ferenc: A 'polgárosulás' érelme
annyira lesüllyedőben volt, ahogy állítják, divatot, példát, viselkedési mintát, szerepet adni, hiszen általában a társadalom felső rétegeinek a szokásai szoktak divatossá válni, nem a pusztulóban levő, elszegényedő osztályoké. A dzsentri ahelyett, hogy maga asszimilálódott volna, az asszimilálódás folyamatában mentalitástörténeti szempontból uralmi szerepet töltött be, nagy vonzóerővel rendelkezett, magához tudta vonzani az egyéb társadalmi rétegeket. A dzsent- roid viselkedésmód, életmód és a mögéje képzelt világkép a szokásosnál nagyobb hívóerejű volt, erős asszimilációs energiát gerjesztett.”1' Hogy történhetett, hogy ez ’a szokásosnál nagyobb hívóerejű viselkedésmód’ csak a kiegyezést követően, mintegy emberöltőnyi idővel a reformkor után kezd ’asszimilációs erővé’ válni? A választ az újabb történeti kutatások és a Gyáni Gábor által hangsúlyozott identitás-kritérium együtt adják meg. Miként Kövér György rámutatott: a birtokait vesztő nemességnek „egy jelentős része már korábban szolgálatot vállalt, akár az abszolutizmus idején is, a passzív rezisztencia láthatóan nem terjedt ki mindenkire, és ezek a bürokratikus hagyományokkal rendelkező nemesi leszármazottak döntő szerepet játszottak a dualizmus kori miniszteriális bürokrácia arculatának meghatározásában”.18 (Az abszolutizmus-kori polgárosulás jelentőségéről lásd még Kövér György fejezetét a Magyarország társadalomtörténetében, illetőleg Dávidházi Péter tanulmányát a passzív rezisztenciáról.) Az a tény pedig, hogy „nemesi leszármazottak döntő szerepet játszottak” a dualizmus rendszeré ben, azt jelenti, hogy a társadalomnak ebben a rétegében az új, polgárias identitás-elemek szervesen beépültek a régi, nemesi identitástudatba, azaz a felülről induló polgárosulás hamarabb produkált - nemcsak anyagi életminőségével és hatalomban való részesedésével, hanem harmonikus és dinamikus személyiségjegyeivel is - vonzó mintát, mint a kívülről érkező, vagy alulról emelkedő burzsoázia, így látta ezt a kor egyik leghitelesebb - mert sem a dzsentri, sem az alsóbb néposztályok irányában semmiféle elfogultsággal nem vádolható — tanúja, a Földhitel Intézet egykori igazgatója, a költő Arany László is, aki egyik bírálatában ezt írta: „Az alkotmányos szabadság, művelődés, tudomány, nemzetgazdasági érdekek előmozdításában e század kezdete óta kétségkívül nagyobb része volt nemességünk jeles férfiainak, mint a polgári osztálynak.”17 De talán nem elég, ha az identitás absztrakt kritériumának való megfelelésben keressük a dzsentri ’asszimiláló erejének’ magyarázatát. Mert nem az ennek a nemesi-polgári identitásnak a lényege, hogy alkalmazkodni tudott a kor követelményeihez, hanem hogy az alkalmazkodás mértékét össze tudta egyeztetni az autonóm ember eszményével. Azzal az eszménnyel, amelynek megtestesítője és átörökítője — minden gyarlóságával, történelmi vétkeivel együtt is - a magyar nemesség volt. A magyar polgárosulás spirituális értékirányultságát példázza Nyilasy Balázs Kaffka Margitról írott tanulmánya is. „A novellákban, regényekben fellépő központi figurák legállandóbb sajátsága az identitáskeresés, a világide- genség és önidegenség leküzdésének vágya. Otthonra találni egy valóságos vagy elképzelt szimbolikus rendben, fenntartás nélkül, egész lélekkel tartozni valahová, a tevékeny sürgés-forgást (amelybe beleszülettünk, vagy amelyet szabad döntésünkkel, akaratlagosan választottunk) nem az idő puszta struk11
