Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 4. szám - Kulin Ferenc: A 'polgárosulás' érelme

Talán senki nem fogalmazta meg ilyen pontosan a polgáriasodás miatti meghasonlás és az azzal szembeni ellenállás erkölcsi és kulturális érveit, mint Kazinczy a fentebbi két idézetben. A „földesúri hatalmat nem ismerő” gazdag polgári világot nem a feudális kötöttségek fenntartásában érdekelt birtokos nemes utasítja el, a számtalan haszonnal kecsegtető aranykeresésről nem a fanatikus eszmehívő ítélkezik, hanem a bensőséges emberi viszonyokat átmenteni akaró és a nemzeti kultúra létjogosultságát védelmező írástudó fordul szembe az anyagi javak kultuszára alapozott új világgal.

Az érdekelvű mentalitás elutasításának Bessenyeinél és Kazinczynál feltűnő morális intonáltsága végigkíséri a romantika s az úgynevezett nemzeti klasszicizmus irodalmát. Az „alamizsnát” elutasító Tiborc, a Csongor és Tünde kiábrándult kalmárja, a kolostorba vonuló Gusztáv (Eötvös József: A karthausi), a puritán, megvesztegethetetlen Tengelyi (Eötvös József: A falu jegyzője), a zsiványok lopott pénzéhez nem nyúló Kukorica Jancsi, a „koldusbot és függetlenség” jelszavának, a Farkasok dalának Petőfije, s az eszméiért éhezést, nyomort és börtönt vállaló Szilveszter csak a csúcsát jelzik annak a jéghegynek, amelynek felszín alatti hatalmas tömbjét reformkori irodalmunk másodvonala alkotja. És ebben a felszín alatti rétegben - kiváltképp Kölcsey novelláiban, Kuthy Lajos, Csató Pál és Nagy Ignác prózájában - formálódni kezd a romantikának ama másik válfaja is, amelyik nem a példamutató hős, s a magasztos gesztusok nevelő erejére, hanem az anyagiasság embertelenítő, démoni hatalmának elriasztó hatására bízza az erkölcsi üzenetet. Arany néhány nagy verse (Gondolatok a békekongresszus felől, Kertben, Hídavatás) és Kemény felejthetetlenül visszataszító regényalakjai (Kassai, Pécsi, Tar- nócziné, Barnabás) jelölik majd ennek a másik jéghegynek a csúcsát.

A fentiek ismeretében nem lehet meglepő, hogy a 19. századi irodalmi életünk legnagyobbjai a polgárosuló magyar társadalom egész történetét súlyosan problematikusnak látták. Miként Kemény Zsigmond megjegyezte: „A polgárosodás oly országokban, melyek befolyásának hosszasan ellenállottak, többé-kevésbé mindig meg szokta magát bosszulni.” (K.ZS.: Korteskedés és ellenszerek, 1843.) Gyulai Pál a „hosszas ellenállás” okára is rávilágít: „...majd mindig meghasonlásbán voltunk az újkori polgáriasodással, mert a viszonyok kényszerűségénél fogva legdrágább kincseinket fenyegette, ahelyett, hogy összhangzóan beléjök olvadt volna.” (Gy.P.: Arany János: Toldi estéje-, Szépirodalmi Szemle^) A legérzékenyebb s egyben legvészjóslóbb kordiagnózist maga Arany János fogalmazta meg a Gondolatok a béke-kongresszus felől c. versében ekképpen: „Midőn a renyhe társaság / Bűzhödt állóvizében / Uj bűnök milliárdjai vannak kelezkezőben; / Midőn a munka és vagyon/ Egymástól messzi esnek, / És a tökélyre vitt csalást / Mondhatni rendszeresnek; // Midőn eltűnve a szerény / Családiság zamatja, / A nő erényét. ..s ami több, / A férj nejét eladja; / Midőn apát öl a fiú, / Rokont öl rokonság, / S mérsékli bűne tudatát / A kétes vér-azon- ság; / Midőn a gazdag megkövül / És a szegény elfásul... / Egyszóval a pol- gárodás / Lordul reánk csapásul; Akkor elétör egy vad nép / Szilaj vére s erénye / És elborít, mint a tenger / Hullámi vagy fövénye.”

Irodalmunknak ez a heroikus utóvédharca az új idők szelleme ellen a szabadságharc bukása utáni korszakban válik szembetűnővé. A Bach-korszak9