Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Kulin Ferenc: A 'polgárosulás' érelme
liberális kényszerházasság - Teliér szerint - azért jöhetett létre, mert „az Antall-kormány politikai erői nem voltak képesek összekapcsolódni a rendszerváltoztatás érdekében a saját polgárosuló-polgárosult társadalmi bázisukkal”'', most a ’polgárság’ újraértelmezése hivatott korrigálni az első két ciklus hibás társadalompolitikáját. Ha az MDF-kormány legsúlyosabb mulasztása az volt, hogy csupán a deklasszálódott polgárság kárpótlására és rehabilitálására koncentrált (s ráadásul igen kevés sikerrel!), de a kádári konszolidáció során félpolgárrá szocializálódott rétegeket nem szólította meg (s ezzel kiszolgáltatta őket a revánsra készülő szocialisták demagógiájának!), a Fideszre várt a feladat, hogy e többszörösen frusztrált félpolgárság számára is felvillantsa a tényleges polgárosulás lehetőségét. 1995-ben még úgy látszott, hogy egy polgári kormány majd képes lehet erre a történelmi léptékű korrekcióra, ám 2001-ben már nyilvánvaló volt, hogy a magyar társadalomnak mélyebb metamorfózison kell átesnie ahhoz, hogy megszabaduljon az egykori félpolgári státusa iránti nosztalgiáitól. Ha a Fidesznek - egy újabb ciklusban — sikerüt volna ezt elérnie, semmi okom nem lehetne, hogy vitát kezdeményezzek a Teliér Gyula által „egyértelműen pozitív örökség”-ként értelmezett ’félpolgári’ fejlődés értékéről. Az első kormányzati ciklus ’félpolgári’ veszteseinek integrálása azonban a Fidesz-kormány négy éve alatt sem sikerülhetett, s ezért fel kell tennünk a kérdést: csak az idő volt-e kevés, hogy megvalósuljon ez a szándék, avagy maga ez a sajátos szociológiai képződmény is oka volt-e a kudarcnak. Az a „több dimenziós” meghatározás, amit Teliér Gyula ad a ’polgár’ társadalmi, pszichológiai, személyiségtipológiai karakteréről, a munkamegosztásban elfoglalt helyéről a tulajdonhoz való viszonyáról, aligha szorul kiegészítésre. Tárgyunk szempontjából különösen fontos definíciójának az az eleme, amely a ’polgárlétet’ közösségi funkciója felől értelmezi. „Ennek egyik iránya a kényszerű versengés, a végzetnek a polgár véknyába vágott sarkantyúja, amely mindig újabb és újabb teljesítményre ösztönzi, de amely előbb- utóbb szertartássá is válik, sajátos etikai korlátok nőnek köréje (ha nőnek!), éthosz lesz belőle. A többiekhez, a társadalomhoz való viszony iránya viszont a versengés ellenkezője: az önszerveződés, az összekapaszkodás. (...) A polgárnak a versengés és az önszerveződés mellett fontos jellegzetessége a demokrácia intézményeinek működtetése. A helyi önkormányzatokban, érdekvédelmi szervezetekben, pártokban való mozgás és érdekkifejezés. Mindez a társas érintkezés formáinak, a helyi és országos viszonyok áttekintésének kényszerével jár. S mindebben a rejtett kényszer: a szervezeti életnek az egzisztenciához kapcsoltsága a sajátosan polgári. A polgár ebben a viszonylatban: állampolgár, de nem csak az. Különleges érdekei vannak és különleges státusa van. Mely vagyonától, működési területétől, kapcsolati rendszerétől, befolyásától függően különböző szintekre helyezi a helyi viszonyoktól az országos szintű mozgásokig.”7 Hasonló szemlélet jellemzi A történelem főutcáján polgár-fogalmát is. „A polgár a versengés mellett az érdekvédő összefogásra, a közösségalkotásra is törekszik. Egyáltalán: a polgárnak van közössége, van országa, nemzete, van történelme és vannak hagyományai, s ettől nem engedi magát eltántorítani. 5
