Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Kulin Ferenc: A 'polgárosulás' érelme
nemzeti és a ’polgári’ erők összefogásának a reményét. Az elmúlt másfél évtized tapasztalatai viszont arról győznek meg, hogy Teliér Gyula tételének éppen a fordítottja igaz, azaz a szocializmusban létrejött félpolgárságot a Kádár- rendszer legnyomasztóbb, legproblematikusabb örökségekéin kell számon tartanunk. Nem állítom, hogy ennek a furcsa, eklektikus képződménynek ne lett volna fontos szerepe a diktatúra felpuhulásában, s azt sem vonom kétségbe, hogy a ’létező szocializmus’ szellemének idegenségét, és hatalmi rendszerének szorítását is a fél-polgári státuszban megteremthető anyagi létminőség tette elviselhetővé. Akkor miért nem egyértelműen pozitív ez az örökség? Mert létrejöttének feltételei csak az egyéni életstratégiákban, s azokon belül is csak a materiális javak gyarapítására s a bürokrácián belüli érvényesülésre kínáltak lehetőséget a kitörésre, de a társadalomnak a polgári értékek szerinti újraszer- veződését („újraszületését”) a legcsekélyebb mértékben sem engedték meg.4 A félpolgári magyar társadalom úgy csöppent bele a rendszerváltozásba, hogy nemcsak a kommunista diktatúra előtti másfél évszázad ’zsákutcás’ folyamatainak eszmei, ideológiai és érzületi hordalékait cipelte magával, hanem annak az érdekellentétekké feszülő megosztottságnak a politikai terhét is, amely éppen a Kádár-rendszerhez való egzisztenciális alkalmazkodás sokféleségéből adódott. A történelmi fordulat előestéjén - 1988/89-ben - már látható volt, hogy a pártharcok fő frontvonala nem a diktatúra utóvéd-csapatát és a rendszerváltó erőket választja el, hanem az utóbbiak térfelén belül: az egymással szembenálló félpolgári rétegek értelmiségi elitjei között húzódik. Hamar kiderült, hogy a diktatúrának már nem is voltak védelmezői. Akik a puha diktatúra hatalmi pozícióinak birtokosai, s a Kádár-rendszer legsikeresebb haszonélvezői voltak, már régen megszervezték előőrseiket az új hatalmi struktúra birtokbavételére. (Teliér Gyula múlhatatlan érdeme, hogy ’szemtanúként’ írja le: egy ’rendszerváltoztató’ párt hogyan asszisztált ezeknek az előőrsöknek a hatalomra juttatásában!) Ám hogy ez az akciójuk sikeres lehetett, annak a legmélyebb oka mégiscsak az volt, hogy az önmagukat nemzeti, konzervatív, népi, keresztény jelzőkkel meghatározó polgári erők végletesen megosztottak voltak. De nem azért, mert a polgári demokrácia más-más eszmetörténeti forrásaihoz hajoltak vissza (ez csak következmény volt), hanem mert a Kádár-kori társadalomfejlődés torzultsága, azaz az ’új embertípus’ félpolgári karaktere miatt nem képviselhettek egy markáns identitástudatú, értékszemléletében és közösségi céljaiban egységes nemzeti polgárságot. A csalódottság, a kiábrándultság, amit emiatt a kudarcos kísérlet miatt érzünk, kettős természetű. Hiszen nemcsak fmsztráltak vagyunk, amiért más történt, mint amit akartunk, hanem tanácstalanok is, mert kiderült: nem értettük, nem értelmeztük helyesen a helyzetünket. Miután a politikai élet felszínén látványosan kiélezetté vált a pártállami bürokrácia és az értelmiségi ellenzék konfrontációja, az a hamis látszat keletkezett, hogy az ország sorsa egy kétpólusú erőtéren belüli küzdelemben fog eldőlni. Úgy tűnt, mintha az egyik oldalon a hatalom (a ’rendszer’) haszonélvezői és kedvezményezettjei állnának, s velük szemben a vesztes többség sorakozna fel. Mintha külön kasztba tömörült volna az állam- és pártapparátus, hogy kellő távolságot teremtsen 2
