Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Kulin Ferenc: A 'polgárosulás' érelme
önmaga és a civil társadalom között. Mintha szembekerült volna egymással az ’életvilág’ és a ’rendszer’. (De erről majd később!) Mintha az uralkodó elitet terhelné a szovjet hatalmi érdekeknek való alávetettségünk felelőssége, s az üldözött, megfélemlített polgári rétegek őriznék a nemzeti függetlenség eszméjét. S egy ünnepi pillanatban még azt is hajlamosak voltunk elhinni, hogy a mi rendszerváltoztató bátorságunk adhat impulzust ahhoz a láncreakcióhoz, melynek kibontakozása végleg megszünteti a kétpólusú világrendet, s a szociális piacgazdaság, a parlamentáris demokrácia és a polgári társadalom döntő győzelméhez vezet a világuralomra törekvő kommunista diktatúrák felett. Ezeknek a hamis látszatoknak és tévképzeteknek egyetlen közös vonása van: olyan fogalmi ellentétpárokkal próbálják értelmezni a világot, amelyek sokkal inkább a Jó és Rossz örök küzdelmének mítoszát jellemzik, mint a történelmi valóság végtelen bonyolultságát. Hagytuk, hogy a világképünket egy pszichológiai szükséglet formálja, pedig a tapasztalataink már akkor is figyelmeztettek a durva szimplifikálás veszélyeire. Nem tudatosítottuk, hogy nemcsak a puha diktatúra szelleme lopta he magát a civil társadalomba, hanem a ’félpolgárok’ egyre szövevényesebb gazdasági érdekviszonyait is a politikai hatalom manipulálta. Hogy az állam- és pártapparátus személyi állománya nem zárkózott el hermetikusan a hétköznapok világától, hanem elvegyült a szakmai, munkahelyi, baráti és családi közösségekben. Hogy a szovjet birodalmi érdekeknek való kiszolgáltatottságunk - eredendően — nem a ’magánszorgalmú kutyák’ árulásának, hanem az 1956-os forradalom leverését lehetővé tévő nagyhatalmi alkunak a következménye volt. S végül, hogy a kommunista világbirodalom összeomlásához vezető láncreakciót nem az 1988/89-es magyarországi erjedés, hanem - évekkel korábban - a Valutaalap és a Világbank kelet-európai pénzügyi intervenciója indította el. Ha tehát az utóbbi húsz év történéseit értékelve nemcsak a tőlünk függetlenül lezajlott eseményeket, hanem várakozásaink valóság-fedezetét, szellemi felkészültségünk minőségét és helyzettudatunk megalapozottságát is mérlegre tesszük, nem sok okunk marad panaszkodni a külső körülményekre. Lássuk be: mielőtt a világunk közömbösnek - vagy éppen ellenségesnek - mutatkozott volna reményeinkkel, vágyainkkal, törekvéseinkkel szemben, mi magunk hagytuk figyelmen kívül a történelmi tényeket. Semmi nem áll tőlem távolabb, mint hogy Teliér Gyula általam vitatott tételét is a történelmi valóság iránti érzéketlenségnek tulajdonítsam. Éppen az ellenkezőjéről van szó! Könyve más-más időpontban keletkezett írásainak tanúsága szerint nagyon is tudatosan törekszik arra, hogy a társadalomtudományok absztrakciós szintjén megfogalmazott diagnózisát a konkrét politikai konstellációban is értelmezhetővé tegye. Mi mással lenne magyarázható, hogy a Fidesz 2001-es vitairatához írott tanulmányában (A történelem főutcáján) már nem találkozunk a Kádár-kori ’félpolgárral’. S noha a vitairat műfaja nem indokolná, hogy a szerző saját korábbi tételét bírálja, az egyik alfe- jezet ’összefoglalása’ mégis radikálisan felülírja azt a tételt, amelyet - néhány évvel korábban - a puha diktatúra ’egyértelműen pozitív örökségéről’ fogalmazott meg. Újabb álláspontja szerint „a polgár a szocializmus típusemberével szinte minden tekintetben szemben áll. A szocializmus (...) mindenkit be3
