Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 3. szám - Száraz Miklós György: Duna
ték sugalmazták volna, súgja vissza némi megbocsátható elfogultsággal a magyar költő. Nem nehéz elképzelnünk, hogy az Elmélkedések 12. kötetének alábbi sorait a történelem végtelen idejeként áradó Duna, a változatlanul és mégis örökké változva hömpölygő Ister látványa inspirálta: „Nemsokára magad sem leszel sehol, s azok a dolgok sem, amiket most látsz, sőt egyetlen ember sem azok közül, akik most élnek. Mert minden már eleve úgy keletkezett, hogy változzék, módosuljon, elpusztuljon, hogy helyébe sorjában más és más keletkezhessék.” Xenophanés szerint a világ szüntelen változás, tengerek párolognak el, töltődnek fel, földek lesznek tengerekké. A sztoa egyik legfontosabb tanítása is ez. Semmi sem örök: csak a változás és az emberben megmutatkozó isteni teremtő erő egyetemes. A Marcus Aureliusnál jóval később élt híres utazó, Dániel Defoe talán éppen az áradó Temzét bámulva fogalmazza át a sztoikus császár gondolatait: „A dolgok sorsa az, hogy az események végtelen sorozatában, színüket váltogatva alakítgassák a mindennapi életet; családok üljenek családok helyébe, városok emelkednek és süllyednek le; iparágak, szakmák tűnnek el; nagyvárosok pusztulnak, kisvárosok jelennek meg; nagy folyók, jó kikötők kiszáradnak; új öblöket nyitnak meg, patakok folyókká, folyók hajózható folyamokká terebélyesednek, új kikötőket teremtenek, ahol annak előtte ilyesmik nem voltak”. *** Budapest a Duna gyöngye. Úgy tartják, Széchenyi István mondta először. Budapestet nemigen mondhatott, igaz, Pest-Buda is lehet a Duna gyöngye. Ahogy Bécs, Pozsony, Belgrád is az. De Budapest a Duna egyetlen igazgyöngye. Mert Budapest valóban a Duna városa. Igazából mindegy, ne feszegessük a gyöngyöket. Mondjuk úgy: a Duna valóságos gyöngyfüzér. De hogy Budapest a Duna városa, az biztosan igaz. Ha érezni akarjuk ezt a várost, el kell kutyagolnunk valamelyik nagy hídjára. Meg kell állnunk középütt, el kell bámulnunk a széles víz fölött. Csak amit innen látunk, az igazán Budapest. A város, melyet kettészel a folyó. Ennek a városnak olyan a Duna, mintha tengerpartja lenne. Óriási országút. Panorámát nyitó nagy tér. Ami Velencének a Canale di San Marco, Havannának a hullámok ostromolta Malecón, az Budapestnek a Duna. Állunk a híd közepén, bámuljuk a két partot, a szélesen hömpölygő vizet. Nem kell naplemente, nem kellenek bárányfelhők, bíborszínű egek. Ne legyen a víz nyers ezüst, parázsló érc, de palackzöld se. Színek, felhők, fények: a természet, ha úgy tartja kedve, egy gyártelepet is felöltöztet. Mindez most nem kell. Legyen seszínű vagy piszkos barna, legyen közönyösen zajló a Duna. Állunk a hídon. Nem felülről látunk a tájra, a városra, benne vagyunk, mégis átlátjuk az egészet. Innen, a folyó tengelyéből nézve megmutatkozik a város szerkezete. Egyik oldalon a hegyek és erdők koszorúzta, zegzugos Buda, másik oldalon a laposan elterpeszkedő Pest. Két part, két világ. Jobb parti hegy-völgyes Buda, bal parti Pest, azon túl pedig a végtelenül tágas tér, a száz és száz kilométeren át ter91
