Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 3. szám - Vásárhelyi Tamás: Franz Kafka "férgéről", az Átváltozás főszereplőjéről

„Gregor a székkel lassan az ajtóhoz csúszott, ott nekivetette magát az ajtónak, megkapaszkodott benne - lábacskáinak gömbjén volt némi tapadóanyag

és egy pillanatra megpihent az erőfeszítés után. Aztán nekilátott, hogy szájával megfordítsa a kulcsot a zárban. Sajnos úgy látszott, nincsenek valódi fogai - mivel is ragadhatná meg most a kulcsot? —, jó erős volt viszont az állkapcsa; e segítségével csakugyan meg is mozdította a kulcsot, és nem törődött vele, hogy nyilvánvalóan valami kárt tett önmagában, mert barna folyadék jelent meg a szája szélén, ráfolyt a kulcsra és lecsöpögött a padlóra.” (27. old.) Ezek a mondatok meggyőzhetnek minket arról, hogy Kaffka nem volt járatlan a rovarok ismeretében, ha nem is mindent használt precízen. A „lábacskáinak gömbje” talán fordítói tévedés, nyilván a lábfej ízeiről van szó. Régen úgy hitték, folyadékot, „tapadóanyagot” termelnek, és azzal tudnak egyes rovarok (pl. a legyek) a függőleges üvegen is megtapadni, járni. (A csótányokat foglyul ejtik az üvegek, üvegfalon nem tudnak felmászni.) Nekünk le-fel mozgatható állkapcsaink vannak fogakkal, a csótányoknak jobbról-balról befelé mozgatható rágóik. Barna folyadékot sok rovar öklendezik vissza, ha kézbefogjuk. A természetben ez a védekezésüket szolgálja. De a csótányok is nyálzanak (és morzsáznak is) evés közben, anélkül, hogy ez különösebb ártalom jele volna.

Gregor vékonyka lábaival kapálódzva próbál hátáról a jobb oldalára fordulni, ahogy megszokta. „Már vagy százszor megpróbálta, lehunyta a szemét, hogy ne kelljen rugdalódzó lábait látnia...” (16. old.). A rovarok kitinpáncélja egész testüket borítja, a szemüket is. Vedléskor az egész páncélt levetik, az összetett szemek kicsiny lencséit is. Pislogni tehát nem tudnak a rovarok, csak Gregor tudja lehunyni a szemét, aki valódi rovarként „szüntelenül szorongó oldalpillantásokat” sem vethetne apjára (31. old.), miután a rovarok összetett szemei minden irányban egyformán, egyszerre tekintenek. És - az egész külta- karó, a szemekkel együtt gyakorlatilag mozdíthatatlan lévén - „kigúvadt szemmel” sem nézhetne húgára (36. old.).

Amúgy a lábaival máskor is baja van: „A felüléshez karra és kézre lett volna szüksége, helyettük viszont csak a sok lábacskája volt, amelyek szakadatlanul összevissza kalimpáltak, és Gregor ráadásul irányítani sem tudta őket.” (19. old.) A felületes szemlélőnek összevisszaságnak tetszhet, ahogyan egy hátára esett rovar, mondjuk egy csótány a lábaival kalimpál. A mozgásában azonban nagyfokú rendszeresség van, a lábak rúgása ilyenkor is, rendes járáskor is megszabott rendben követi egymást, és a mozgás irányított is, hiszen ha az állat hátának valamelyik oldalára dől, akkor elsősorban az ezen az oldalon lévő lábaival próbál a talajban vagy valami kiállóban megkapaszkodni. A tehetetlen kapálódzás valószínűleg az írói hatás kedvéért kerül szóba eleinte (a 20-21. oldalon is), mint a „sok” lábacska is, ami első pillantásra sok csak a mi négy végtagunkhoz viszonyítva, hiszen mindössze hat lábról van szó a rovarok esetében. Később (30. old.), amikor először talpra áll, „jóleső érzés járta át a testét; lábacskái alatt szilárd talajt érzett, s örömmel tapasztalta, hogy mindenben engedelmeskednek neki...”

„Ezután felsőtestével próbált kijutni az ágyból, és fejét óvatosan az ágy széle felé fordította. Ez ment is könnyen, és szélessége, súlya ellenére végül testének

73