Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 3. szám - Gál József: "Én vagyok az utolsó fazekas"
utat választottam, amit akkoriban sokan, szakmunkástanuló - korabeli szóhasználattal - ipari tanuló lettem saját üzemünkben. Le is vizsgáztam, így aztán már nagyobb eséllyel próbálkozhattam a fölvételivel. Munkásként nem is kértem a gimnázium támogatását. Nem adtam be szabályszerű jelentkezési lapot, így aztán nem tudhatták, kinek a fia vagyok. Jelentkezésként három szobrot küldtem a főiskolára. Megkértem nagybátyámat, készítsen egy háromrekeszes ládát, amibe belerakhatom szobraimat. A politika akkor is fontos volt, ezért, gondoltam, készítek egy politikust. Ki legyen? Hát Lenin! Készítettem egy mesefigurát, János vitézt, harmadikként pedig a hozzám legközelebb álló téma megtestesítőjét, egy juhászt formáztam. Aztán becsomagoltam s elküldtem az Iparművészeti Főiskolára. Igaz, volt mellette egy üzemi ajánlólevél is, amit az igazgató írt. Akkor a főnök egy igen jószándékú balatonfelvidéki kőbányász volt, aki azt írta: ezt az embert javasoljuk felsőbb iskolába való fölvételre. Az én levelemben pedig csak annyi állt: ha alkalmasnak találnak a fölvételire, kérem értesítsenek. Hamarosan meg is jött az értesítés a fölvétel helyéről és idejéről. Szerencsémre Borsos Miklóshoz kerültem, aki, miután megnézte a beküldött munkáimat, azt mondta: fiam, én fölveszem magát, de hol tud lakni? Aztán szerzett nekem kollégiumot is. Az enyémhez hasonló előélettel sokan kerültek be akkor a főiskolákra, egyetemekre: olyanok, akik ma hivatásuk, szakmájuk kiválóságai. Nekem például kollégiumi társam volt az ötvös Engels Jóska, a színész Bodrogi Gyula. A főiskolán Borsos mellett hála Istennek olyan tanáraim voltak, akik sok más mellett abban is segítettek, hogy a vad Rákosi-korszak úgy múlt el fölöttünk, hogy a védőernyő alatt szinte észre sem vettük. Pedig ez olyan időszak volt, amikor összetörték a klasszikusok gipszmásolatait, kidobták az udvarra, ahol kupacban álltak. Azt mondták erre többé már nem lesz szükség. Akik fölénk tartották ezt a védőernyőt - Borsos mellett - Gádor István, Fe- renczy Noémi, Kaesz Gyula. Rájuk emlékszem leginkább. A Képzőművészeti Főiskolán ugyanezt tette Barcsa, Bernáth Aurél, Kmetty. Ezek a tanárok jól tudták, mennyire fontosak mindenki számára a gyökerek. Erre alapozták pedagógiájukat, olyan szellemiséget árasztva, amely mai napig iránymutató nekem. A főiskolát 1958-ban fejeztem be. Ekkor volt egy hatodik évfolyam is, s mivel kitüntetéssel diplomáztam, még egy évig tanulhattam a főiskolán. Ezt az esztendőt tartom az én formavilágom, az én stílusjegyeim kialakulása idejének. Eseményhez is tudom kötni. 1959-ben ünnepelték/ünnepeltük a Tanácsköztársaság kikiáltásának 40. évfordulóját. Az ünnepségek része volt a kiállítások sorozata is, amelyeken a főiskolának is illett részt venni. Borsos mester szorgalmazta, hogy mi is csináljunk valamit. Nekem sokáig nem volt semmiféle ötletem, sematikusát meg nem akartam csinálni. Aztán egyszercsak kipattant a kakas figurája, amely önmagában is szép testforma, jelentése pedig hordozhatja a hajnalt és a forradalmat is. A kakast már azokból az erőteljes, rusztikus csövekből formáltam, amelyeket ma is használok. A korongozásnál még az ujjam nyomát is bennem hagytam. Aztán egy érdekes fekete-vörös kettéváló lepedékes mázzal leöntöttem, s 34
