Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 3. szám - Szepesi Attila versei
Óbudai boszorkányszombat 3,1 A Hármashatárhegy alatt összegyűlik a banyahad, pernye kering meg köd pipál és virradatig áll a bál. A láng a füsttel összeér és kecskebakkal bőregér ropja a rondót hajnalig, kivilágos virradatig. Harsognak cigánypikulák, citera peng, dübög a dob, fortyog az üstben vérleves, csigolya nyeklik, csont ropog. Varjú hörcsöggel járja - mind ködből jön és a ködbe hull. Se karja, lába - mégis a vándor kódis nótára gyúl. Dobog a föld, surrog a lég, zubog a bűzös kotyvalék - kering az éji táj felett vámpir-fogú lidérc-sereg. Bika bömböl, dalába egy tépett kuvik belérikolt, míg hunyorog a háztetők felett a harcsabajszu hold. Orjási szappanbuborék a sikátoron átpörög, gurigázzák szarvas-patás visongó fia-ördögök. Egy bocskorpár a fák felett - sehonnan jön, sehova tér, alatta lábatlan koca tovagurul, viszi a szél. A csuparongy kabát - belül üres - fel-alá imbolyog, cilinder száll s egy kesztyű-pár, gazdátlan csizma kódorog. Emberfejű bölömbika valcer-ritmusra ropja már, érte nyálzik az útfelén a lámpaszemű vadszamár. Felzeng a kórus, medve brummog és háromlábú eb vonít, egy száztíz éves baka tercel: halni tanul s élni tanít. A karmester a vadkan és kehes kecske a nótafa, a cérna-hangú szoprán meg három foga-sincsen kofa. Mind botfíilű és raccsoló, ez jobbra húz, az balra ránt, majd egyenként elsiklanak a kerekképű hold iránt. Ez is nyüszög, az is dadog, ez is, az is fosztó lidérc, bukfencet hány a fák felett és mind a kormos éjbe vész. Tovatűnnek nyomtalanul s mire dereng a virradat, a sikátorban köd lepi a kóborkutya-árnyakat.
