Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: Hagyomány és újítás szintézise

szítik—feldúsítják a versek keltette élményt. A szövegek is kettős indíttatásúak: egyszerre kötődnek a zsoltártradícióhoz és a költő saját élmény-világához. A biblikus részletek belesimulva a költeményekbe mintegy azt példázzák, hogy az egyszerű köznapi tevékenységek az isteni parancsolattal („óra et labora”!) harmóniában teszik teljessé az életet; s áldás csak ott van, ahol a szeretet az összetartó erő. A kötetegészt és a borítót a szerző maga tervezte, s ugyancsak ő végezte a tipografizálást - amint az egy avantgárd költőhöz illik.

A bravúros technikai kivitelezésű könyv már első pillantásra azt sugallja: mi, emberek a szent hagyomány dús televényéből sarjadtunk, s mint indázó szőlőlugason a fürtök, úgy kapaszkodik-fonódik egymásba életünk. Voltaképpen mindannyiunk sorsa egy könyvbe van elrejtve (szimbolikusan, természetesen), melynek lapjait fürkészve az utódok megleshetik titkainkat. „Félbe, majd négyrét hajt bennünket az idő, / szigorú keretbe zárt szavakat / hajtogat egy fonnyadt kéz, / mozdulatai elejtik a margótól margóig tartó életet: / kép a képben, / vendég a szövegben - / így lett a tekercsből könyv”. A címadó költemény rejtekét egy 19. század eleji kelet-ázsiai paraván képezi, melyen „régi festmény nyoma látszik: / szőlő és szőlőlevél, / ágak, vesszők és kacsok kuszasága” - ez maga a szerte indázó Elet, amelyet, mint tudjuk, a szőlőtő táplál (azaz maga Jézus: „Én vagyok a szőlőtő...”). E szőlőlugas a költő szimbolikus otthona: övé is, meg nem is, valóság is, meg képzelet is - „ami olyan, mint a festett szőlő gyümölcsös illata”.

A legterebélyesebb első ciklusba {Nagyanyám nagyapámmal beszélget) a közvetlen családi emlékek kerülnek. Férfi és nő örök párbeszéde mindig ugyanaz; mindkettő a saját útját járja - mégis együtt, hol vesztesként, hol győztesként. Végül „mind csónakba szállunk” (Charon ladikjába!?), „s egyedül evezünk a partra, / ugyanarra a partra, / de más-más oldalra. / Majd némán állunk, / fáradtan. / Megalázva / vagy felmagasztalva” {„Folyton rettegte"-, Cím nélkül). A kép e két vers hátterében (Pika Nagy Árpád: A sámán álma című művének részlete) egy eleven arcú alvó férfi és egy halálszürke arcú nő kettősét örökíti meg; mintha a férfi csukott szemei mögött egy káprázatéden ragyogna, a nő viszont szigorú tekintettel mered a való világra. Egyikük a képzelet, másikuk a valóság foglya. Mégis összetartoznak. Kapcsolatuk olyan, mint a Róka fogta csuka (e vers háttérfotója: Csapda): a lírai én „szökött rabként” bolyong „virágzó gesztenyefák / megrajzolt erdejében”, de mindig van hová hazatérnie — s ez biztonságot ad neki. „Ebben a titkos üzenetektől / széttört világban” egymás mellett, egymásra utáltán, szétválaszthatatlanul járják útjukat.

Bár minden nemzedék, minden ember helyzete, léte egyedi, mégis az elődök sorsával átitatott. Valaki(k) nézi(k), figyeli(k) távolról (egy ismeretlen dimenzióból) életünket, cselekedeteinket - sejti-sejteti a költő. Áz eltávozott családtagok (a nagyszülők s a többiek) holtukban is az élőkkel maradtak: „érzik a hajdanvolt háztájink / rothadó zöldséghegyének / szagát, / az aratáskor szálló por ízét” - miközben az élők fokozatosan távolodva saját életüktől, életterüktől, egyre inkább azonosulnak halott szeretteikkel. „Már én is kívülről

52