Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: Hagyomány és újítás szintézise
nézem - írja a 36 éves költő! — az őszi szántáson még foltokban látszó havat, / gyapjúszőnyegünk foszladozó szélét, / a ciszternában olvadó jeget, / a pincénk málló vakolatát/.../ a távolodó kontinenst, /.../ elillanó illúzióimat, / a lassan felszálló ködöt, / és a szégyenkezve kiterített / testem / elfolyt nedveit” ('Tavaszi hajnal). A kép itt {Levágott fej) egy kampóra függesztett disznófő, a múlandó élet szimbólumaként; a verset követő hátlapon pedig Kampók címen egy kovácsoltvas-díszként is értelmezhető kampósorozat vár a felakasztandó áldozatokra. Voltaképpen mindannyian az Idő kampóján függeszkedünk véges életünkkel. A lírai én mélyen átéli a kontinuitás-diszkontinuitás dialektikus összhangját {Anyám után). Egyszerre él a múltban és a jelenben, tudatában szintetizálódik a kettő. Bár azonosul az anya által képviselt értéfa-enddel, mégis határvonalat húz az övé és a magáé között: ez két külön világ. És mégis: mintha a régi egyre fontosabb lenne... „Világjáró” útjáról hazatérve, anyja megkérdi: „Ez a te utad, kisfiam?” Mert „hiába mész át a falakon, / hiába kelsz át a tengeren /.../ hiába erednek sós vizű források / lüktető lépteid nyomán, / ha ez nem a te utad”. S ő nem akar, nem mer a kérdéssel szembenézni: „elmenekültem / anyám elől”; „hazafelé mentem, / anyám káposztájára gondolva, / gyermekeim mosolyára, / feleségemre, ahogy vár, / elfolyó terekre, / kikiáldiató igazságokra, / a mellém szegődött időre”. Hosszú ez az út: otthonról haza és vissza. És mégis: „Egy egyszerű, / repetitív dallam / ez az utazás — // anyám előtt, / anyám után”. Az idetartozó Tábla I. - többnyelvű tiltás: „Tilos elhagyni az ösvényt!” (mondhatnánk: ,Járt utat a járatlanért el ne hagyd!”); a szülői házból magunkkal hozott igazságok, eszmények vezérelnek mindvégig utunkon. A tradíció megtart és véd... Ugyanebbe a képzetkörbe tartozik a mélységesen személyes Nagyanyám nagyapámmal beszélget című költemény, s az ugyanezen című fotó, amelyen a nagymama a 91 éves korában elhunyt férje sírja mellett álldogál a temetőben, lehajtott fővel, mégis vigasztalódva és vigasztalón; valamint a Nagy szüleimmel a szőlőben című korábbi kép, amelyen a nagyszülők még viszonylag fiatalon, unokáikkal ülnek a szüreti bogrács mellett. A fotók az Élet határtalanságát, nemzedékeken átnyúló folytonosságát jelzik, s ezt erősíti meg a nagy ívű költemény is. A nagymama úgy társalog halott férjével, mint élővel (hiszen holta után is él!): „Nézz körül, Ferikém /.../ magammal hoztam mindenkit, /.../ akiket reszkető kézzel öleltünk magunkhoz, / és akikre úgy vártunk, / mint ártatlan gyermekek a csodára”. A nagymama nem maradt árván, hiszen eleven család veszi körül - s „túl minden megméretésen, / mégiscsak ez a szeretet / és a hit igaz próbája”. így hát örömmel újságolja halott/élő férjének: „Lacika is meg fog érkezni /.../ gyermekei kezét fogva”, s ha kissé el is távolodott tőlük, mégsem szakadt el: „a bogrács mellett versedet szavalja...” A Vasárnap című életkép bibliai példázatként értelmezhető, amit a hozzá tartozó fotó (egy gyönyörű, telt szőlőrügy) még inkább megerősít. Az alapot a „szőlőtő-Jézus” ismert metafora kínálja: egy öreg szőlőműves (aki „mintha 53
