Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 1. szám - Alexa Károly: A betyár
betyároktól sem idegen. Egyikük így okítja kedélyesen vallatóit, s menti magát mókázva az „igaztalan” vád alól, a biztos bitófa árnyékában: „Mindenféle teremtett állatot lehet lopni, csak lovat nem és birkát nem. A birkát ugyanis nem lopják, hanem elhajtják, a lovat se lopják, hanem elkötik.” „Közönségesen betyárkodásnak mondják a semmi korlátozást nem ismerő durva magaviseletét... A szoros értelemben vett betyár olyan ember, aki másnak a tulajdonát vagy titkon vagy erővel elveszi, s emiatt kerülve az igazságszolgáltatás büntető kezét, erdőkben, réteken, meg tanyákon bujdo- kol.... Az igaz betyár csikósból, gulyásból vagy más egyéb a pusztán lakó emberből szokott alakulni. A betyár többnyire szép, hetyke legény, aki pörge kalapban, cifra szűrben, patyolat gatyában, fegyveresen és lóháton jár-kel... míg végre kézre nem kerül, s az akasztófán fejezi be az életét.” Ez a meghatározás egy Bach-korszakra visszatekintő emlékiratból való, s olyan ember írta (Váry Gellért piarista tanár, derék magyar ember), akinek személyes tapasztalati voltak az Alföldön mind a betyárkodásról, mind azokról a legendákról, amelyek már ekkor is övezték itt - meg a Mátrában, fönn Nógrádban, lentebb Somogybán, meg a Bakony táján - ezt a sajátosan magyarnak gondolt haramiatípust. Akitől okkal kellett félni, s akiért rajongani lehetett, aki nem kímélte gyakran saját sorsosainak vagyonát-életét, s akit mégis úgy mutatnak be a népdalok, a XIX. századi parasztfaragványok, meg a népies-romantikus versezetek, mint magának a szabadságnak a megvalósulását, az igazságtevőt, aki reményt ad az elnyomatás idején, példát a helytállásra az urak meg az idegen ellen. Az elnyomatások gyakori keserves korszakai, ha másra nem is nagyon, arra alkalmasak voltak, hogy a magyarság önképét kiformázzák, a magyarnak önmagáról való véleményét néhány szép jelképes alakban megfogalmazzák. A betyár ekkor, a század közepén, a kiegyezés előtti évtizedben lesz egyike azoknak az alakoknak, akikben a magyar kedvvel szemléli önmagát. Gondoljunk akár a kései népszínművekre is. Amikor a Bach korszak kezdetén azt írja a magyarról Kemény Zsigmond, hogy nem „orv”, nem hajlik a merényre, összeesküvésre, titkos szervezkedésekre, nem olyan, mint az orosz vagy az olasz, különös módon akkor válik nemzeti mitológiánk fontos mellék- szereplőjévé a betyár, akit - érthető módon - nem a nyílt harcmodor jellemez, ám aki nem is kerüli a — bizonyosfajta, neki tetsző és nem fenyegető - nyilvánosságot, szívesen tünteti fel úgy magát, mint a nép legjava férfíai közül valót, aki úgy él - ha kényszerek között is, a csúfos véget bizton tudva is -, ahogy a lenyomottak nem tudnak és nem mernek élni. S akik példát adnak, vigaszt, bátorítást, dalolnivalót. A betyár ott hányja-veti magát tehát a költészetben, főleg a XIX. század középső harmadának népi ihletettségű verseiben, Tompánál, Aranynál, Madáchnál, és a legtöbbször Petőfinél. A betyár a szépség és a szabadság letéteményese, aminek végzetes ára a magányosság, a kirekesztettség (Tompa: Kizöldül..., Petőfi, Piroslik már...), a betyár a szerelmi bánat és a kivagyiság megtestesítője (Madách: A betyár), Arany „népdallá” vált szabadságharcos buzdító versében (A betyár: „Kondorosi csárda mellett...”) mintha a Rózsa Sándor-mítoszt fogalmazná meg, másutt viszont, a Vörös Rébékben, a gyilkosság bűnébe esett bujdosó szinonimája. És folytathatnánk. Talán megjegyez3
