Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11-12. szám - T. Ágoston László: A hecsedli meg a postás
szatyrodat, aztán húzz el a sunyiba írni! Nem neked való az erdő, haver... Túl sok itt a fa, papírt meg csak akkor használunk, ha alá kell gyújtani.- De hamar megjöttél - fogadta otthon az asszony. - Tán lekopasztották a bokrokat a kóbor apácák?- Azok éppen nem - tette le a szatyrát Bányai -, csak eladták a talpunk alól a városi erdőt. Másnap délben csörgött a telefon, Zsengellér hívta, a költő. Egykor kollégák voltak, ő is újságot szerkesztett, és szelíd hangú lírai költeményeit diákok szavalták a művelődési házak pódiumain. A nők, az istenadta nők meg arról álmodoztak, hogy nekik, csak nekik írja szerelemtől mámoros szonettjeit. Ez a sármos, észveszejtőén jóképű, szellemes és bohó ifjú poéta... Mind őt akarták, egyedül csak őt. Zsengellér is csak őket akarta, valamennyit. Aztán rájött, hogy akarat ide vagy oda, mégse lehet valamennyi az övé, de képtelen volt eldönteni, hogy hát akkor melyik a sok közül. Addig - addig halogatta a végső szó kimondását, míg egy nap azt látta a tükörben, hogy ott, annak a pasasnak a szeme sarkában szarkalábak tanyáznak, a hajdan dús fekete hajában meg oda nem illő ezüstös szálak csillognak. Nem esett kétségbe. Uborkaszeleteket rakott a szeme alá, és egyenként kigyomlálta a tolakodó hajszálakat. Csak akkor lepődött meg egy kissé, amikor úgy érezte, hogy a költeményei egyre tökéletesebbek, mégse őt akarja már minden nő. Sőt, a szerkesztő asszonyok se borították föl a laptervet, hogy az ő verseit közöljék. Elmaradtak a kiemelt honoráriumok is. Megsértődött, és elhatározta, hogy ha ők így, akkor majd ő is úgy. Sőt, az is lehet, hogy már nem is akarja őket annyira. Es főleg nem mindegyiket. .. No, hát végül is így maradt egyedül. Aztán kiderült, hogy a lapszerkesztéshez lojalitás kell, nem költői tehetség, és a rokonkislány is át tudja vinni a nyomdába a kéziratokat. Zsengellér még csak ötvenéves volt, nem érett meg a nyugdíjra. Szabadúszó lett... Csak éppen az úszás nem ment neki. Nem értette, hogy is van ez. O ugyanaz a ragyogó tehetségű, jó tollú költő, szerkesztő, aki tíz, vagy húsz év előtt volt. Ehhez nem férhet kétség. Igaz, a pénzügyekhez soha nem értett, de volt egy biztos keresete, s amire nagyon kellett, mindig telt belőle. Most meg mindenki vele packázik. Megkötik vele a szerződést egy-egy írásra, szerkesztésre, mire elkészül, kiderül, hogy nem is az kéne, vagy éppen elfogyott a pénzük. A folyóiratok, meg ha közlik is a verseit, a szerződés mellé rögtön küldik a lemondó nyilatkozatot, mely szerint a fenti honoráriumával a lap fennmaradását kívánja támogatni. Egyszer felháborodottan felhívta a szerkesztőt, mondván, hogy őt se támogatja se a pék, se a hentes. Nem is jelentek meg többé a versei abban a folyóiratban. Az idő tájt lett egyezményes szófordulattá a „várjuk a postást”. A zöldegyenruhás, nagy táskás postást, aki megbízólevelet, netán jól fizető szerződést hoz a táskájában. Sőt végső soron még az is előfordulhat, hogy a pénzes postás csönget be és leszámolja a villanyszámlára valót...- Te, Józsikám - mondta a köszöntő szavak után -, a Peti említette tegnap, hogy látott valami amatőr verspályázati kiírást. Húszezer az első díj. Megnéznéd nekem az interneten? Délután kikapcsolták a telefonomat, mert nem érkezett be a dohány. Nem hát, mert már tegnapelőtt meg kellett volna hoznia a postásnak a honort, de még ma se járt felénk. Nem is tudom, négy 143
