Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11-12. szám - Ódor László: Halat vagy hálót és halászni tudást?
3.2. S ha valamiben, hát abban gazdagok vagyunk: hogy mi mindenre kellene még az értéket termelő gazdaság nyereségéből a prozent: lehetne, elkelne bizony békés kis hazánkban egy Obdachlosen (hajléktalan)pn>zewí, egy Lebensunfähigkeits (életképtelensség)prozent, egy Marktwirtschaftsunfähigkeits(piacgazdaság- képtelenség)prozent, Geschiedenen (elváltság)prozewí, egy Politikbeschädigten (politikaisújtott)praze?2í, Schulisches Ausbildungsdefizit (oktatáskárosult)prozewí, és sorolhatnánk még hosszan a különböző károsultak és hiányt szenvedők, elesettek lehetséges köreit. 3.3. Ez a fajta társadalmiasulás lebeg szemeink előtt mint egy álom: hogy az így átcsordogáló pénzekből eltűnnének a hajléktalanok az utcákról, válnának munkaerőpiacon hasznosítható lényekké a kényszerűen támogatásból ellustulok, a nagycsaládosok gondjai is ettől enyhülnek, s a kereslet és kínálat egyszerű képletén áthömpölygő problémaáradat ezektől az így értelmezetten szociális vagyis társadalmi védőerőktől válnak ellenőrizhetővé, megzabolázhatóvá: így, ettől és ezektől az eszközöktől válik a társadalom emberivé. Ez is abba a körbe tartozik, amit - magyarul nem tudunk kifejezni, megkülönböztetően fogalmi rendbe rakni. A német világban és nyelvben ez a Wohlfahrt: a szociálisan, vagyis társadalmilag védett jólét és a Wohlstand azon puszta jólét közötti különbség, amely csak létezik, dagad, duzzad és tetszeleg, de egyszer csak egy szerencsétlen válság zuhatagában eltűnik. A magyar szótárakban mindkét szó mellett ez áll: jólét. Nem csoda, hogy magyarra lefordíthatatlan (vagyis a magyar fejnek fölfoghatatlan), ha ezt mondják: „die Wohlfahrt richtet unseren Wohlstand zugrunde". Ez annyit jelent, hogy „a jólét teszi tönkre e jólétet.” Vagyis hogy a szociális-társadalmi gondoskodásról nem megfeledkező jóléti társadalom tönkreteszi önnönmagát. 3.4. Ha a társadalmi segítség nem átformálja, nem életképessé teszi az embert, ha halat ad enni az embernek s nem hálót ad, amellyel megtanít halászni, akkor valóban ez a tragikus végeredmény. Ebben a válságsorozatban szenved a világunk, a „tőkés világ”, amelynek éppen a pénzközpontú vagyis tőkés gondolkodás öncélú elburjánzása lesz a halála. (Talán már most az!) Vagyis hogy a gazdasági és piaci erőviszonyok viharlásainak valójában kitett ember (mert hiszen csak alamizsnát kap) átállásra, alkalmazkodásra képtelen lesz. Éppen a szociális segély révén válik kiszolgáltatottá, igazán elesetté: képtelenné válik arra, hogy maga gondoskodjék önmagáról. Paradox módon éppen belőlünk, magyarokból, akik most segélyekből és kölcsönökből élünk, éppen belőlünk szakad ki a kérdés: lehet, hogy sok segélynek és segélyezőnek éppen ez a célja? Az, hogy ellehetetlenítsen, életképtelenné tegyen? Hogy ne tudjunk magunk halászni - vagy legalább horgászni - a saját vizeinken? Inkább együk a poshadt, idehozott halat? A segélyt? S még gono- szabbul: a hitelt? 106
