Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11-12. szám - Csák Gyula: Háttér
Hier ist Vorsicht geboten! Az órámra pillantottam és eszembe jutott, hogy le kell mennem. Amint a folyosóra léptem, vizenyős tekintetű, vörös arcú, egyenruhás embert láttam közeledni. Sűrű, göndör haja kucsmaként borította a fejét, vagy valóban kucsmát viselt. Katona voltának ellentmondott, hogy mindkét kezét a nadrágja zsebében tartotta. Rám vigyorgott, és látszottak rossz fogai. Simán, süket léptekkel haladt el mellettem a puha szőnyegen. „Nem valami ajánlatos külsejű pofa” - mormogtam. Olyan gyors volt a szeme járása, mintha kiugra- ni készülne. Visszahúzódtam a szobámba és bezártam az ajtót. Ez a művelet eszembe juttatta, hogy debreceni újságíróként helyszíni riportot kellett volna írnom egy szállodában garázdálkodó őrült elfogásáról, de nem sokat láttam a manőverből, mert két szállóvendéggel együtt a mosdóba zártak a rendőrök, hogy ne alkalmatlankodjunk. Utólagos elmondások, meg képzelgések alapján azonban jó kis színest írtam a történtekről. Az akkor már és még velem együtt dolgozó Mocsár Gábornak tudomására jutott, hogy a mosdóban dekkoltam, amíg a józanság csatája zajlott az őrület ellen. Ezt a maga által fogalmazott, hercig adomát aztán szívből jövőn kárörvendve, többnyire sikerrel terjesztette úton-útfélen. Az ipari rovatot vezette a lapnál, én a mezőgazdaságit. A munkánkból tehát nem következett, hogy ütközéseink legyenek. Valami más, megmagyarázhatatlan okból nem rokonszenveztünk egymással. Szerkesztőségünk doyenje, a nagy Grandpierre család Lajos nevű tagja úgy összegezte a helyzetet, hogy egyikünk sem adna kést a másiknak a kezébe, ha aludni készülnénk. „Te mindig képtelenségekről képzelegsz!” - hallottam Gábor agyonismételt bonmot-ját a rózsás falióra irányából. Odakaptam a fejem, de nem ismétlődött a hang, noha akkora lett a csend, hogy a saját fülemet hallottam benne. Meredten figyeltem, s végre ismét szólt a hang, de nem a faliórából, hanem a Szabad Nép székház üzemi étkezőjéből jött, a múltból, az idegeimben beindult „képtelen képzelgés” nyomán. A székházban több újság szerkesztősége működött. A Szabad Föld ugyan a Blaha Lujza térre kifutó Rökk Szilárd utcában volt, de egy földszinti átjárón a nagy székházba mehettünk az ottani, legfelső emeleten lévő, közös üzemi étkezőbe. Ez a közös ebédelés jó alkalom volt arra, hogy a szakma művelői megismerjék egymást, az ismerősök meg véleményt cseréljenek. Amikor Mocsár Gábor is bejáratossá lett az ebédlőben, én már otthonosan mozogtam ott. Ha esetleg megjelent Gimes Miklós, Kende Péter, Méray Tibor, Lőcsei Pál, Tardos Tibor, Vásárhelyi Miklós, Fekete Sándor, Pándi Pál s hozzájuk hasonló nagyágyúk, abban a tudatban köszönhettem rájuk, hogy viszonozzák. Tudott volt róluk, hogy az írók és újságírók reformmozgalmának vezéralakjai közé tartoznak, s a Nagy Imre-vonal hívei. A körülöttük való ser- tepertélésem pedig hirdette, hogy az általuk képviselt irányzat követője vagyok. Hozzájuk képest Mocsár Gábor ismeretlen, vidéki emberként jelent meg. Háta mögött azonban az terjedt, hogy „rendet csinálni” küldte a Népszabadsághoz Révai József. 75
