Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Végh Attila: A vér útja
„Most gyorsan kívánj valamit. De ne mondd el.” Es ő, a „fiatal, reményteljes költő és műfordító” akkor azt kívánta, hogy a lángoló égi pálya benne folytatódjon, és ne érjen véget soha az érző, lángoló zuhanás. „Legyen ez a tűzgömb a lét szeme. Es égessen szét.” Az állomásnak, ahol a rém leszállt, nem volt neve. I fiába kereste a táblát, csak egy rúdra csavarozott, rozsdás vaslemezt talált. TILOS AZ ÁTJÁRÁS „Beszarok, tiszta Micimackó. Tilos az A.” Es eszébe jutott a pesti szórakozóhely, ahová akkor járt, amikor éjszakai életet élt, („most megint éjszakai életet élek, hehe”) a pesti underground utolsó korszakának legendás zenés kocsmája, a pesti Bermuda háromszög egyik sarokpontja. A kilencvenes években volt a végső nagy fellángolás, az éjszakázó művészek és életművészek mozgalom-szerű összetartása; a másképp gondolkodók és másképp élők utoljára még összeborultak, mielőtt elnyelte őket a fogyasztói társadalom kohója, a munka, a karrier, a család. A pesti éjszaka néhány évig még reménykedett önmagában. Sorra nyíltak a helyek. „Istenem! Hold, Tilos az A, Big Mambó, Fika, Egocentrum, Total Car, Zanzi Bár, Boise Vita, Tam-tam, Blues Kocsma, Zöldség Gyümölcs, Wichmann, Titanic.” Több nem jutott eszébe a helyek közül, amelyek közönségükkel, egy nemzedékkel együtt szempillantás alatt tűntek el, átadva a helyüket a méregdrága, hipermodern helyeknek, ahol öltönyös brókerek szürcsölgetik hihetetlen koktéljaikat. Megváltozott a világ, és Krisztián nem akart ebben az új világban élni. Min- den, amit nemzedéke korábban fontosnak tartott, elmúlt; az élet átadta a helyét valami bántó, barbár tülekedésnek. Az érvényesülés lett a kulcsszó, és neki semmi kedve nem volt érvényesülni. Undorodott korunk hőseitől, ezektől a nyugati mintára szabott senkiktől, akik teleharsogják a várost azzal a hírrel, hogy most aztán nincs mese, az ő idejük jött el. A szemlélődés, azaz a bámészkodás ideje lejárt, Karrieristen inkarnálódott. Az ember lépten-nyo- mon egyszemélyes templomokba botlott, az önimák épületeibe. A káosz elől Krisztián az albérleti porba menekült, ahol évekre bevackolta magát, és a denevérmúmiát rejtő redőnytokból magára eresztette a sötétséget. Most végre igazi út húzódott előtte. A kialudt, érdektelenné vált jövő helyén kanyargott, a beláthatatlanban, a tilosban, ahol az emberfölötti emberek járnak. A feladat adott volt: követni a menny véraláfutását, amíg csak lehet. Ezen a falusi állomáson amúgy sem maradhat. Ha régi, fordítói életéből csöppen ide, akkor talán kivesz egy házat valahol, és évekig eléldegél benne, tovább fordítva a szar horrorokat. De az átalakulás visszafordíthatatlan. „Nincs értelme semminek, mert az idő megszűnt. Nincs múlt és nincs jövő. Ez az éjszaka sosem ér véget.” Valóban, éjfél körül járt, amikor kitette a lábát az albérletből, és még mindig boltozatlan volt a sötétség az égen. „Pedig tavasz van, ilyenkor már korábban világosodik.” De nem. Egyszerűen nem akart hajnalodni. A nyírségi, reménytelen távolban egy város fényei pislákoltak. „Nyíregyháza. Kelet by night.” Az út, ami az állomásról feltehetően a város felé vezetett, nem volt szimpatikus. 29
