Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Végh Attila: A vér útja
Megmagyarázhatatlan erő tolta Krisztiánt a kanyargós földútra, amely azonban irányban mintha merészebben célozná a távoli fényhálót. Elindult hát a sárszobrokkal televert úton. Énekelni kezdett. „No fjúcsör, nó fjúcsör, nó fjúcsör for júúú.” Jó félóra gyaloglás után az út egyszerűen megszűnt. Krisztián egy drótkerítéssel körbefuttatott gyümölcsöshöz ért. Átmászott a kerítésen, és lüktető halántékkal lefeküdt egy fa alá. Szeretett volna aludni egyet, vagy legalább nyugodtan végiggondolni, ami történt, de erre nem volt idő. Az éjszaka még tartogatott valamit, a beavatásnak még nem volt vége. Egyetlen lámpa hintette sápadt fényét a valamikor talán szebb időket megért gyümölcsösre. A lámpabura körül, a maszatos fénypászmában meredező faágak között vadászó denevérek csapongtak, mintha csak az égen ívelő halálpiros sávot táncolnák körül. A rítus vértengelye úgy húzódott a város felé, mint egy kondenzcsík. Csakhogy ez nem a nyoma volt egy utazásnak, hanem az előjele. A gyümölcsös unalmas terepe nem volt nagyobb néhány hektárnál. Amikor a még mindig reménytelen távolban vibráló várost fürkészve a végére ért, a sötétség hátterében, a rozsdás drótkerítés térhálójában egy még sötétebb foltot pillantott meg. Hívogatón terpeszkedett a tájon. „Egy erdő a világ végén. Végre valami érdekes.” Most nem kellett átmásznia a hálón, emberes lyuk tátongott rajta. Az elvásott drótvégek barna karmokként kunkorogtak, az egyiken tépett szőrcsomót vett észre. „Itt járnak át a vadak.” Kibújt a fáradt kert öleléséből, és belépett a kusza, hajlongó fák közé. A fehér murvával leszórt erdei út szinte világított a sötétben. „Biztosan a TSZ urai vadászgattak itt hajdanán.” Az erdő szokatlanul csendes volt. Semmi nesz, semmi mozgás. Puhán ropogott talpa alatt a murva. Az út hamar kettéágazott, gondolkodás nélkül a balra térőt választotta. Alig ment rajta néhány lépést, megállította az állomáson látott tábla párja. TILO TJÁRÁS. Tudta, hogy jól választott. Útját most már a lét tiltótáblái jelzik. Felbáto- rodva lépkedett tovább, mintha zsinóron húznák. „Az elvtársak persze csak vadakra utaztak. Nem sejtették, hogy egyszer még jön valaki, aki nemesebb áldozatra cserkel.” Fölrémlett előtte a kalauznő vére. A szaga, az íze. Mintha megint ezt a szagot érezné, a rengeteg kiömlött vér nehéz, sós illatát. És az érzés egyre erősödött. Rohantak a halott erdő fái. Az erdei ház egyáltalán nem lepte meg, hiszen éppen erre számított. Apró, cseréptetős vityilló, évszázados fa tövében. Mint a mesében. Megtapogatta a kést a zsebében, és az ablakhoz lopódzott. Petróleumlámpa égett az asztalon. Előtte nyitott könyv, ceruzacsonkok, bádogbögre. A sarokban üres, bevetetlen ágy. A ház egyetlen szobája üres volt. Óvatosan lenyomta a kilincset. Ahogy belépett, elöntötte az ismerős érzés: a háznak kapualj- és vonatfülke-hangüla- ta volt. Újonnan kifejlődött érzéke azt súgta: itt öltek. Zsibbasztó, mégis édeskés levegője volt a szobának, mintha egy nagy úr vendége lakna itt, olyan úré, akinek Krisztián is szolgálatába állt. Belenézett a könyvbe. Verseskötet volt. 30
