Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Pálfi Ágnes: "Az életünkkel itt nincs mit kezdeni?"
Ám ha a művész nem adja föl, az „up to date” teoretikus lekezelő gesztusai ellenére sem, esélye van rá, hogy meglelje a választ mindarra, ami az ő számára nem pusztán elméleti felvetés, hanem drámai kihívás alkotói státuszára, művészi egzisztenciájára nézvést. Mert miró'l is van itt szó voltaképpen? A mintát és önigazolást kereső utókor - a reneszánsztól mindmáig - csupáncsak afölött siklott el nagyvonalúan, hogy Arisztotelész már a hellenizmus „barokkjának” a teoretikusa. A korszak vezető műfaját, a tragédiát ő már joggal értelmezi úgy, hogy az a „nálunk különbek” tetteinek utánzása.16 A „klasszikus” tragédiában már valóban nem a teomachia, hanem a héroszi tulajdonságokkal megáldott/megvert ember fá- tummal szembeszegülő cselekedete vált a mércévé, az etalonná. A mimézis eredeti értelme, mitikus jelentése ekkor már nem volt aktuális többé; homályba merült, hogy az archaikus korszakban a mimézis még nem az ember, hanem az istenek cselekedeteinek utánzását jelölő fogalom volt. Hogy, példának okáért, a körtánc a régiek felfogása szerint a bolygó-istenségek mozgását jelenítette meg;1, vagy hogy a kocsiverseny Hélios égi pályafutásának rituális meg- idézője volt.1“ Persze a tragédiában is föllelhetőek ennek a világképnek a nyomai - lásd Szophoklész drámáját, az Elektrát, ahol Oresztész mint naphérosz a kocsiversenyben mitikus értelemben valóban elbukik, halálos balesetet szenved, s csak ezután, emberként támadván fel poraiból, vállalja a bosszút, ezt az ugyancsak végzetessé váló földi cselekedetet Elektra oldalán. Egy ilyesfajta olvasatra persze csak akkor van esélyünk, ha ennek a kocsi- versenynek a leírását nem üres kitalációként, Elektrát félrevezető hazugságként fogjuk föl, hanem olyan művészi fikcióként, amelynek ebben a történetben tárgyiasan konkrét valóságvonatkozása, tényleges referenciája van. Mert mi mások volnának azok az - úgymond - Oresztész hamvait tartalmazó edénykék, amelyeket Elektra a dráma voltaképpeni csúcspontján a kezében tart? Nem a megtévesztés eszköztárgyai ezek, hanem éppen ellenkezőleg: a végső realitás mibenlétének kultikus jeltárgyai, amelyek a nemlét fordított perspektívájából a tényleges szituációt teszik közvetlenül foghatóvá Elektra számára — azt tudniillik, hogy ők mindketten az élet számkivetettjei. És — ami nem kevésbé fontos -, a nemlét e jeltárgyai földi vállalkozásuk kudarcát is előrevetítik, megjósolják. S valóban így is történik: a jogosnak vélt bosszú sikere pusztán ideig-óráig fenntartható illúziónak bizonyul. Látszat és valóság? Realitás és illúzió? - A művész e fogalmak jelentését firtatva újra és újra elbizonytalanodik. S nem nyugtatja meg a klasszikafilológus Olga Frejdenberg fogalomtisztázó okfejtése sem: „... az antikvitás a reálison azt értette, amit mi nem létező dolognak tekintünk, és azt, ami számunkra reális, a térbeli terjedelemmel rendelkező ’látszat’ világához sorolta. A nemlétezést tartotta valósnak, a létezést pedig — a valóság (a nemlét) illúziójának, másolatának.”1’ - Nocsak: az emberiség „boldog gyermekkorának” művésze eszerint azt másolja, ami nincs. Eliszen ez valóságos paradoxon! — Avagy annak a bölcseleti alapozottságú esztétikának a szellemében alkot, hogy már csak a másolat másolatát hozhatja létre? - Eszerint abból a bizonyos múzeumból nincsen szabadulás? - A formák készek, a tárgyak, a témák adottak. Mit kezdhet ő itt azzal a demiurgikus szenvedéllyel, melyet az anyaggal való primerikus 34
