Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Gráfik Imre: Vizuális nyelv - Képes beszéd (A cégérekről)
módon való - többnyire formális, olykor azonban funkcionális - használata is. A céhek hivatalosan megszűntek tehát, ,Jelvényeik azonban - főleg a kisebb településeken - erősen hatottak az új szervezetek jelvényeire is, s így továbbélésük - többé-kevésbé módosított formában - több esetben a XX. századig nyomon követhető.” (BERTÉNYI 1998, 107.) A téma tehát több vonatkozásban is tanulságos, például azt tapasztaljuk, hogy a cégérek mintha újra életre kelnének. Hagyományos változataik és új tervezésű iparművészeti alkotások formájában egyaránt felbukkannak, főként az 1989-es rendszerváltozás után megélénkült kézműves, szolgáltató ipari, kereskedelmi stb. vállalkozások műhelyeinek, üzleteiknek, irodaházaiknak portáljain. A céhek szervezeti, működési rendje olyan tárgyi kellékek meglétét írta elő, illetve tette szükségessé, melyek különleges szerepet kaptak a tagok egymás közti és a társadalom más csoportjai, rétegei közötti kommunikációban. A tárgyelemzések során azt tapasztaltam, hogy egyes tárgyak az emberi kapcsolatteremtés bizonyos rituális és köznapi alkalmaiban egyfajta vizuális nyelv - képes beszéd elemeiként funkcionáltak. Másként fogalmazva a társadalmi kommunikációnak azzal a sajátos módjával és formájával találkozhattam, amelyet nem-verbális kommunikációként szoktunk leírni (lásd POYATOS 1982, vö. KLEINPAUL 1888; 1972, továbbá lásd WACHA é. n.). A jelenség a szigorúan vett nyelvtudományi megközelítés szempontjából analóg a nyelv és beszéd dichotómiával (vö. SAUSSURE 1967, 37). A nyelvi jelek szerepét a cégérekkel megvalósuló kommunikációban az egyes tárgyak töltik be, azaz a nem-verbális kommunikáció egyfajta tárgy-nyelv realizálódásával (lásd GRÁFIK 1992, 5-18; 1998, 9-26) valósul meg. Az általunk vizsgált tárgy-nyelvi kommunikációra is érvényes, ami általánosságban a nyelvre: „Az egyének között, akiket a nyelvezet ily módon összefűz, kialakul valamiféle átlag: mindannyian - bár nem pontosan, de megközelítőleg - ugyanazokhoz a fogalmakhoz kapcsolódva ugyanazokat a jeleket reprodukálják.” (SAUSSURE 1967, 30.) Következzenek példáink, melyeket a budapesti Néprajzi Múzeum úgynevezett Mesterséggyűjteményéből vesszük. Elöljáróban megemlítjük, hogy a cégérekkel, mint tárgytörténeti emlékekkel kapcsolatos kutatás több tudomány határterületét érinti, s ilyenformán „a velük való foglalkozás tudományául leghelyesebb a művelődéstörténetet megjelölni” - írja a máig egyetlen magyar cégér monográfia szerzője (CSATKAI 1971, 5). Tanulságos ugyanekkor, hogy az európai iparművészet történetének újabb összefoglalásai, mint például Henry de Morant műve, a cégéreket a népművészet fejezetben tárgyalja a fémművesség keretén belül. „Ami a vasmű- vességct illeti, elsősorban a kovácsok, és patkolókovácsok munkáiról van szó, ezek között is mindenekelőtt a cégérekről (657. kép). Többnyire különböző tárgyak vasból készült modelljét ábrázolják, egyfajta csoportosításban, néha Szent Eligius alakja tetőzi be a kompozíciót, amely olyan, mint egy művészien elrendezett csokor. A fogadók cégérei többnyire tartókaron állnak, amelyen oroszlán, sas, valamilyen más állat vagy szőlőfürt helyezkedik el - az utóbbi Elzászban gyakori.... Akadnak szélkakasok, amelyek cégérek is egyben, mások azonban csak arra vannak hivatva, hogy a szél irányát jelezzék. Az ábrázolások 62
