Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Tóth Csaba: Egy új valóságélmény
dolgoztam, és egy alkalommal, tábori festőállvánnyal, egy festődobozzal, és egy üres vászonnal megjelent a Szépművészeti Múzeumban Szkok Iván. A Bolgár Nagykövetség megbízásából egy másolatot kellett készíteni Jan Matejkonak, a Szépművészeti Múzeumban őrzött Várnai csatáriról. (Matejko a lengyelek nagy festőgéniusza, mindent tudott a festészetről, amit a korában tudni lehetett. Olyan becsben áll a lengyeleknél, mint nálunk Munkácsy.) A múzeumi restaurátorok szerint - mivel egy sokalakos csataképről lévén szó -, ez egy több hónapos, netán több éves feladat. Szkok Iván felállította festőállványát a Matejko kép mellé és - írd és mondd - egy hét alatt elkészült a másolattal. Természetesen átvették tőle, és nagyon meg voltak vele elégedve a követségen. (Ennyit tartottam fontosnak elmondani a művész szakmai fel- készültségéről, rajztudásáról, lélekjelenlétéről és koncentráló képességéről.) E kényszerpálya azonban meg is törte a művészt. Igaz hogy a ’80-as, majd a ’90-es években újra sokat állított ki, de a táblakép megújításának, a ’70-es évekbeli lendületét már nem tapasztaljuk nála, illetve a művészi invenciói fokozatosan a megszaporodó murális munkáiba vonultak át. Ez nem jelentette azt, hogy felhagyott a táblakép-festészettel, mert hiszen továbbra is készít háromdimenziós műveket, igaz a gipszplasztikákat műanyagplasztikákra váltotta közben. (A szórópisztoly festékrészecskéket porlasztó hatása, belélegezve komoly egészségügyi veszélyforrás, ezért fokozatosan el kellett hagynia ezt a technikát.) Egyre gyakrabban tért vissza tehát a síkba, ahol megpróbálta, azt korábbi korszakára jellemző, nézőre gyakorolt „kényszermozgást” valamilyen formában, két dimenzióban rekonstruálni. Szinte természetes, hogy útja visszakanyarodott a futurizmus által felvetett problémakörre, hogyan lehet a térbeli mozgás érzetét síkban ábrázolni. Szkok Iván ezért „felszeletelte”, több fázisra bontotta a képek motívumait, így idézve meg azok mozgásban lévő állapotát. Szubjektív portréknak nevezte ezeket a munkáit, mivel legtöbbnyire személyes ismerősökről, közeli barátokról készültek. Voltak köztük méretben is hatalmas, érzelemben gazdag csoportképek is. Egy-egy figurát nem csak fáziseltolódással, kettőzéssel, hanem különböző távolságból, „fókuszból” ábrázolt, így ezzel most már véglegesen felszámolta ifjúkori statikus képideáljait. Ez a síkhoz valóvisszatérés, bár anakronisztikus a kifejezés, mégis új távlatokat nyitott a festészetének, amely a jelenig ér. Ha egy tekintettel be akarjuk fogni Szkok Iván életművét, és megpróbálunk valami következtetés-félét, vagy tanulságot levonni életéből és munkásságából, azt a szomorú megállapítást kell tennünk, akár tanulságképpen is, hogy Szkok Iván formátumához, jelentőségéhez mérten messze nincs arányban Magyar- országon elismertsége, és ebből fakadó társadalmi státusza úgyszintén. (2000- ben vívott, achilleusi küzdelmeire, csatáira a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének élén, most nem térek ki, de az akkori események is ezt bizonyítják.) A „magyar valóság”, akárcsak családjához, Őhozzá is ugyanolyan mostoha és kegyetlen volt. Szkok Iván családját a Rákosi korszak elején egyik napról a másikra földönfutóvá tette a magyar „földi-valóság”, miután osztályidegennek bélyegezte. Apja, Szkok Andor malomtulajdonosként három 49
