Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Tóth Csaba: Egy új valóságélmény
közeli dolgozójának is saját házat építetett, szinte senkihez sem hasonlítható szociális érzéke mégis osztályidegennek ítéltetett. A sors kegyes volt hozzá, és nem érte meg azt, hogy az új világ mindenéből kiforgatta családját, elherdálta munkásságát. Özvegyét elítélték, négy gyermeke, — köztük Iván a legkisebb -, annak örülhetett, hogy ami a kezükben elfért, annyi holmival „szabadon elhagyhatták” lipárti szülőházukat, és a nagymamával vonatra ülve, örökre búcsút intettek annak. Szkok Iván felnőttként, immár művészként sem kapott sokkal többet a sorstól e hazában. Pedig ő a szívére hallgatva, mindig hűséges maradt hozzá. Ha Csernushoz és Laknerhoz hasonlóan Nyugatra távozott volna, ma lenne még egy világhírű festőnk. Mert biztos vagyok benne, hogy képessége, és tehetsége alapján, ma legalább olyan büszkék lennénk rá, mint a tavaly, Párizsban elhunyt Csernus Tiborra, aki ezredfordulónk, világviszonylatban is, az egyik legjelentősebb figurális festője volt. A Nyugat, pedig értetlenül szemlélné „ezeket a magyarokat”. Azzal, hogy Szkok Iván itthon maradt, csak szülőföld értetlenségével szembesült és szembesül nap, mint nap, hiszen régtől fogva, nagyon jól tudjuk, „senki sem lehet próféta a saját hazájában.” leli Arborétum 50
