Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Tóth Csaba: Egy új valóságélmény

magasra tartott borospoharával a néző felé fordul örömében. A magyar festészetben Ferenczy Károly óta nem volt jelen ez a családiasán meghitt derű. A kép szórópisztollyal készült, mégis olyan fokú szubjektivitással átitatott, ami pl. az amerikai hiperrealistáknál teljesen elképzelhetetlen. (P. Szűcs Julianna ezt az erényt hibául rótta fel a művésznek.***) A velejéig 20. századi technika ellenére, szinte impresszionistákat meghazudtoló módon, a fény a főszereplője a műnek. A fehér fény szinte sugárzik a képről. Nem csak a szűk konyhai enteriőr végén, az ablak mintás függönyén beszűrődve, hanem a képbe épp hogy csak belógó villanykörtéből is. Az utóbbi úgy világítja meg a művész arcát, homlokát, és felső testét, mintha azok is „fényforrások lennének”. (Egyébként létezik a műnek egy párdarabja, ugyanazzal a három szereplővel, akik ugyanúgy kinéznek a képből. Itt a szoba közepén egy szétnyitott szobafestő létra áll, a festő kezében egy korongecset — mintha csak egy pillanatra hagyta volna félbe a szobafestést, amíg a felesége kávéját elfogyasztja, és míg mindezt a jelenetet a fényképezőgép lencséje megörökíti —, másik kezével megkapaszkodik egy létrafokban. A létra itt Leonardo háromszög-kompozícióira utal.) A festő arckifejezése határozottan kontemplativ. A fénnyel átitatott németalföldies konyhai csendélet fölött áll a művész felesége, aki a festőhöz hasonlóan kinéz a képből, illetve, pont a nézőre tekint. A festő mellett rubensias derűvel kislánya tekint ránk. Ahogy az ablakon beszűrődő fénytől, és a lámpától megvilágítva a konyhai csendélet puhán kirajzolódik, még Vermeer festészete is megidéződik a nézőben.

Furcsa módon, Szkok Iván öntvényplasztikáiban közelebb áll a hiperrealis- tákhoz, mint szórópisztolyos táblaképein. Ezekben ugyanis soha nem érdekelte, az a fajta személytelen „dokumentalista” tárgyiasság, ami az amerikai, és Nyugat-európai kortársaira, annyira jellemző volt. (A már említett interjúban Chuck Close-ra és Douan Hansonra-ra is hivatkozik.) Szkok Iván táblaképein a fotórealizmust mindig áttételesen, közvetve alkalmazta, a televízió képernyője, a vetítővászon, vagy mozivászon volt az a közbülső „médium”, amin keresztül ez képpé vált nála. („A világ fontos dolgai mintha egy kissé olyan televízió-képernyő formájúak lennének.” - fogalmazta meg egy katalógusának előszavában.) Egy ilyen képernyőforma valóságként volt jelen a kiállításon az In Memóriám (1976), az 1956-os forradalomra utaló festmény, amely ugyancsak vakmerőségre vall. Az életmű szempontjából még olyan jelentős művek szerepeltek a bemutatón, mint az Eurydike (1976), és a Rembradt tanulmány (1976).

Mint már említettem, a kiállítás osztatlan szakmai és közönségsikert jelentett a művésznek, ami fölött a kultúrpolitika sem hunyhatott szemet. A pártállam napisajtójában, a jó tollú, ám legtöbbnyire ideológiai kényszerzubbonyt öltő P. Szűcs Julianna féltékenyen reagálta le Szkok Iván kiállításának sikerét, a hazai pop art (a szó valódi értelmében) legmagasabb dobogós helyét, magyarán a festő és a kiállítás népszerűségét nem tudta megbocsátani. (A Nép*** P. Szűcs Julianna: Olyan, mintha élne (Népszabadság 1976. 05. 21. Bp., - Művészettörténés, Magvető Könyvkiadó Bp. 407-409.)

47