Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Pálfi Ágnes: "Az életünkkel itt nincs mit kezdeni?"
A klasszikafilológus Olga Frejdenberg ugyanúgy a XX. század gyermeke, mint Tadeusz Kantor. így korántsem meglepő, hogy a színházrendező fentebb már idézett manifesztumában a dráma mint fikció kérdését járva körül ugyanarra a szemléleti fordulatra figyelhetünk fel, mint a teoretikus okfejtésében: Mély meggyőződésem, hogy a dráma nem csupán irodalmi struktúra, hanem mindenekelőtt FIKCIÓ-rendszer, imaginárius valóság. Két dráma-interpretációm volt. Az első így hangzott: a f i k c i ó-rendszer kigondolt (na és leírt), a való életben nem létező rendszer. Ez a verzió a racionalizmus szellemében született. A második definíció fölöttébb misztikus. A mai napig lenyűgözőnek érzem. A fikció az élet szempontjából „törékeny” fogalom, mert ürességében közel áll a halálhoz és a halállal kapcsolatos dolgokhoz. Talán ezért értelmeztem adráma-f ikciót — nem minden ráció nélkül - HALOTT VILÁGKÉNT ÉS A HALOTTAK VILÁGAKÉNT. Ezután már minden logikusan rendeződött el. Furcsa volt a „túlsó parti” színház. Nézőtér nincs. A színpadon, mint a temetőben, az elhagyatott, gyászos romokon, e „díszleteken” feliratok, mint a fejfákon: „a várban”, az „erdőben”, a „téren”, a „szalonban”, a „kikötőben”... A holtak szakadatlanul, „örök időkre” (mert ott nincs idő) ismételgették annak a drámának a szavait, szerepeit és kifejletét, amely valamikor a múltban és az életben játszódott le. Valójában!21 Kantornak ebben a manifesztumában a Frejdenberg okfejtéséhez hasonló mesteri csavar az, hogy „definíciója” úgyszintén egyszerre „misztikus” és hihetetlenül konkrét: a „dráma-fikció” az életben nem létező „imaginárius valóság”, amely azonban ugyanakkor önmagán túlra mutat. A színpadi tér feliratozott jeltárgyai leplezetlen nyíltsággal deklarálják, hogy ez a dramaturgia nem zárt „rendszer”, hanem nyitott: a külső valóságvonatkozásra apellál, a referencia létesítésére tör. Azt az elmetszett köldökzsinórt forrasztja újra, amely a dráma-fikció színpadi terét, a holtak világát az élők világával, az életben „valójában” lejátszódott dráma konkrét helyszíneivel kapcsolja össze. Ebben a köldökzsinórban azonban már visszafelé áramlik a vér: a megelevenedő holt táplálja a halottá dermedt élőt. A dráma-fikció tételezi, létesíti másodlagosan az önmagán túli referenciális teret, azt a külső valóság-dimenziót, amely annak előtte, mint a színpadi történés „életszerű” modellje, reprodukálható előképe nem létezett. Pontosabban a nemlétbe süllyedt, még mielőtt létrejöhetett volna. Kantor halálszínháza azt az ontológiai felismerést viszi színre, hogy korunkban az „élet egészének”, az alkotó „rendelkezésére álló” léttapasztalatnak nem 36
