Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Pálfi Ágnes: "Az életünkkel itt nincs mit kezdeni?"

pusztán szemantikai, hanem egzisztenciális deficitje van. Ez a dramaturgia azt teszi nyilvánvalóvá, hogy a XX. század embere számára már nem a hogyan lét, hanem a lét és/vagy nemlét az elsődleges kérdés. S miközben radikálisan elutasítja az úgynevezett realista színjátszás illuzionizmusát, a mimézist ismét egykori, eredeti rangjára emeli. S pontosan ugyanezt teszi a fikció fogalmával is. Alkotói praxisában a mimézis és a fikció nem ellentétes, egymást kizáró poétikai elv, mint ahogyan Frejdenberg olvasatában a görögöknél sem az volt: a kettő egy tőről fakad, „a »teremtés« kozmikus képéhez nyúlik vissza”. Nem a teremtett világ „égi másának” ideál-képéhez, hanem a teremtéstörténet második fázisához, a képromboló demiurgikus aktivitáshoz, amely a holt matériát szólaltatja meg: az „alacsonyrendű realitás” funkciójukat vesztett rekvizitumai- ból, a „túlsó partról” érkező üzenet értelmüket vesztett szófoszlányaiból alkotja újjá a képet, a dráma-fikció imaginárius valóságát. Nem az „eredeti” értelmet, nem az egykori „életszerű” szövegkontextust rekonstruálja, hanem egy új, „értelmen túli” (tárgyjnyelvet alkot, amely azt teszi kézzelfoghatóvá, ami nincs; az életben „valójában” lejátszódott történést mint testet öltő hiányt, mint sosem volt realitást teszi a színpadon „beszédesen” jelenvalóvá.

Ha tetszik, Kantor a platoni paradoxon konzseniális drámaköltője; nem elvont bölcselő azonban, hanem vérbeli misztikus. Az ő dráma-fikciójának „imaginárius valóságában” a lét nem ideaként lebeg fölöttünk, hanem ott van tőlünk egy karnyújtásnyira: elérhetetlen közelségben. Még 1944-ben, az Ulysses visszatérése című Wyspiaríski-darab rendezése kapcsán papírra vetett Elmélkedéséből kiderül, hogy hihetetlenül tudatos és következetes művészi praxisának kezdettől ez volt a mozgatórugója: „Elvinni a színpadi művet / a feszültség olyan pontjáig, / ahol csak egy lépés választja el a drámát / az élettől, a színészt a nézőtől.”” - De tegyük föl nyíltan a kérdést: manapság vajon érvényes-e még ez a credo? A XX. századi avantgárd világnagy utópiája volna csupán, amely ma már a múlté, avagy jövőbe ható prófécia? Immár arról a bizonyos „túlsó partról” érkező üzenet, amely az új generációt, a XXI. század művészeit - költőit, festőit, performereit - szólítja meg?

„82 éve exponálsz uram / de a képeim néző kisfiú / megérzi-e a sós szél illatát / vajon ha elkattintasz egyszer?”’3 - Az alig húszéves Székely Szabolcs Eg)1 öreg fényképész utolsó kísérlete című versének záró sorai ezek. S bár nem valószínű, hogy a fiatal költőt Tadeusz Kantor ihlette volna meg, elgondolkodtató a párhuzam, a szemléletbeli rokonság. A fényképezőgép mint gépfegyver a színházrendező repertoárjában ugyancsak kitüntetett jeltárgy; mint ahogy a kezdet és a vég karambolét, az „élet egészének” egzisztenciális deficitjét Kantor lírai dramaturgiájában ugyancsak az En két alteregója személyesíti meg: „Amikor gyerek kellett volna hogy legyek / az a gyerek valaki más volt, / nem én, a reális / (ez még csak igazolható). / Amikor meg kellett, hogy haljak, / valaki más haldokolt / »játszott engem«, a haldoklót. / Ez a »játék«, / amelyet elátkoztam / nagyszerűen működött.”34

De idézhetnénk az ugyancsak huszonéves Füri Rajmund 80 éves vagyok című versét is, melyben a lírai én szituálásának hasonmás-dramaturgiája a maga groteszk módján a középkori halálkultusz népies hangvételű sírköltészetét idézi: „80 éves vagyok. Megöregedtem. / Bezárul lassan a koporsó felettem, /

37