Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Molnár Miklós: Bloom-tézisek

szívük közepét), hogy elértéktelenítse a hagyományos értékeket, hiteltelenít- sen, bemocskoljon, kigúnyoljon, megbélyegezzen, kórosnak nyilvánítson, démonizáljon, „dekonstruáljon”, fölszámoljon minden népi hagyományt, kollektív emlékezetet, csoportkötődést, anyanyelvi összetartó erőt, nemzeti önállóságot, erkölcsi szempontú társadalmi egyezséget, mindent, ami organikus, spirituális és transzcendens; végső soron mindennemű közösségi tudatot - hogy az ilyen fogalmak, mint szülőföld, haza, hazaszeretet, hazafi, honvédelem, honfibú, honvág)', hontalan, hazaárulás, nemzettgyalázó, idegenszívű, gyökérteleii, sehonnai, értelmetlenné és értelmezhetetlenné váljanak; hogy többé ne lehessen azt mondani, hogy „mi”, csak azt, hogy „ÉN”, az óriásbuborékká fújt gagyiság vonalkódos szabványjeleként, azt meg pláne ne lehessen mondani, hogy „keresztény... akarom mondani: keresztyén... Európa” (egy borízű hang közberöffen: „Keresztyén!! Aki keresztény Európát mond, annak lerúgom a fejét!”), ilyesmire gondolni sem szabad, ez főbenjáró, a másságos, buziparádés, multikulti szép új világ egére kiáltó gondolatbűn, nem csoda, ha üstöllést lecsap a gondolatrendőrség.

Ez az összehangolt, országokra és régiókra lebontott és kidolgozott társadalomátgyúrási kísérlet már a múlt században, vagy még régebben elkezdődött. Azóta - és tök mindegy, hogy éppen kinek: konzervatívoknak, liberálisoknak, szociáldemokratáknak vagy kommunistáknak áll-e a zászló - az államvezetés, a gazdaság, a kultúra, a közoktatás, a tömegtájékoztatás legfontosabb posztjait egyre inkább ennek a vállalkozásnak a technikusai töltik be Európa- szerte, Amerikáról nem is szólva. Joyce is csak azért vergődhetett világhírre, mert fölcsapott technikai munkatársnak, vagy ha nem csapott is föl, holta után- 1941-ben hunyt el, Zürichben van eltemetve - mint afféle hasznos hülyét, a glóbusz szellemi bedarálásának előmunkását, aki „elröpült család, nemzet és vallás hálói mellett'", törzskönyvezték, kisajátították, és beiktatták a posztmodernizmus undok agyagbálványai közé.

Mondd, Jim, akartad te ezt? Hova tetted a szódásüvegtalpú pápaszemedet? Elefántcsonttornyod vakablakából kibámészkodva persze nem láttad előre, hogy ezeknek leszel a beszállítója. Attól se fordul föl a gyomrod, hogy „politikailag korrekt” dolog lett veled foglalkozni, következésképp folyvást csurran- mit csurran: ömlik! - a lé a rólad és műveidről szóló tizenhatmillióvala- hányadék firkálmányok publikálására? Szar ügy ez, Jim. Pedig a Bloom nevű neurotikus senkit, Odüsszeusznak ezt az emberarcú sertéssé változtatott paródiáját, aki fetreng semmisségének tudatában, és röfögve tűri az anyagcsere minden nyűgét, a szív keservét, a test eredendő, természetes rázkódtatásait, talán csak fenegyerekségből, hepciáskodó kedvedben választottad főhősnek, hogy borsot törj honfitársaid, a nagypipájú, kevés dohányú katolikus ír patrióták orra alá, holott, mint szinte minden ír, te is tengeri mérföldekre voltál attól, hogy filoszemitának lehessen mondani (egy tengeri mérföld ugyebár 1853,18 méter). De hiába viseltél titkos háborút az otthonod, a hazád és a katolikus egyház ellen, azért te a holtod napjáig megmaradtál írnek, hazafinak és katolikusnak — visszájáról. „Amiben nem hiszek már, azt nem fogom szolgálni, még ha otthonomnak, hazámnak vagy egyházamnak nevezi is magát. Miért haljak meg Írországért? Haljon meg Írország értem. ”

8