Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 9. szám - Kulin Ferenc: 1943 - Szárszó
alapjában üdvös változásoknak” „áldozatául” esne, s „a mellőzés kínálta nyugalmat” még kedvesebbnek is tartaná, mint „a felelősségnek azt a súlyos formáját”, amelyet „ennek az átalakulásnak a magyar vezérei viselnek majd.” „Egy gondolkodó számára, aki gondolatai kikerülhetetlenségét érzi, az hogy meghalhat értük, a legnagyobb megtiszteltetés” - vallja patetikusan, majd így fejezi be a gondolatfutamot: „sokkal jobban belé vagyunk fonódva ebbe az ügybe, semhogy vele szemben tudnánk aggódni magunkért. Ha új életet kapnék: tán nem tenném föl bennszülöttek dolgára. De ha már benne vagyok, tiszta szívvel kívánom azoknak a sikerét, akik a magyar jövőből olyan gyanús módon kirekesztenek. Bár cáfolnák meg aggodalmaimat; bár látszana eredményeik csúcsáról a minket ért igazságtalansága annak a minimális veszteségnek, amely nélkül nagy dolgok nem is eshetnek meg. Én, bármit kezdjenek, még ha ellenem is, bajtársuknak érzem magamat, s mint szurkoló mellettük leszek. A duzzogás kényelme helyett most is azért jöttem el ide, a kötelességteljesítés veszélyét vállalva, hogy mint hű műszer leadjam számukra a lelkiismeretemben kialakult jegyzéseket.” (220.) Ezek azok a mondatok, amelyek egyszerre kétféle dramaturgiai szerkezetbe illeszkednek. Az egyikben - melynek értelmezési tartományát a konkrét helyszín és időpont jelöli ki — nincs más fúnkciójuk, mint hogy jelezzék: - Ady szavait kölcsönözve - „Én, beteg ember, csupán csak várok/ Vitézlő harcos nem lehetek.” Azaz, hogy a vele szemben ülők tudtára hozzák, hogy a közügyek irányítására készülő táboron belül kíván maradni, de semmilyen körülmények között nem tart igényt politikai vezérszerepre. Áldozatok árán is vállalni, érzelmi érdekeltségünkről és erkölcsi támogatásunkról biztosítani egy közösséget, s egyidejűleg kivonulni abból, elhatárolódni hibáitól, „mellőzöttségünk” nyugalmából szurkolni „a felelősség súlyos formáját” viselő „bajtársainknak” — ez így, együtt nemcsak logikai következetlenségnek, hanem pszichológiai abszurditásnak is tűnhet. Am ezt a következetlenséget és abszurditást nem a depressziójával birkózó, hangulati végletek között hánykódó író pillanatnyi lelkiállapota magyarázza. Objektívabb környezeti okai, s egyszersmind mélyebbről és távolabbról ható motivációi vannak e magatartásnak. A környezetei okokat az előadás fő gondolati ívét alátámasztó helyzetelemzés tárja fel. Az alapkérdés, amire választ keres, a konferencia egész diskurzusterének a középpontjában áll: milyen külső és milyen belső feltételei látszanak a társadalmi és nemzeti problémák megoldásának. A külső feltételeket Németh László 1939 óta változatlannak látja. Idézem a jól ismert diagnózist: „akár a német, akár az angol vagy az orosz koncepció győz, én azt másnak, mint a magyarság súlyos megpróbáltatásának elképzelni nem tudom.” (Álljunk meg itt egy pillanatra, hogy hangsúlyozhassuk: Németh Lászlót nem azért nem foglalkoztatta az angolszász orientáció lehetősége, mert nem követte a napi politika eseményeit, hanem mert magyarság-eszménye és minőség-szocializmusa nézőpontjából nem látott lényegi különbséget a kommunizmus sztálini modellje és az angolszász liberalizmus szabad- versenyes kapitalizmusa között. Tizennyolc esztendővel azután, hogy Magyarország ez utóbbi kísérlet alanyává vált, talán nem fölösleges ezt tudatosítanunk.) 84
