Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 8. szám - Pekár Gyula: San Niccolo lámpása
- Már bent vagyok, - toppantott Gregor s a döbbenő Andrót is magával vonta. A leány nevetve hátrált:-Jertek. Itt a köpenyed... Vártalak. Tudtam, hogy érte jösztök.- Hát rosszul tudod! - heveskedett Catalinich, - én nemcsak ezért jöttem, hanem azért, hogy a hálátlan Zorovich és e bitang falu helyett megköszönjem neked... A hatalmas legény elakadt. Mohón meredet Yvára és reszketve kapta el a kezét. A leány hagyta. Evődve nézett rá:- Nem fész?-Nem! Yva megint Androra pislantott:- Lásd... a barát félne, ugye félnél a boszorkány érintésétől? Ha vízen lát, mindig keresztet vet, hahaha... Igaz-e? Felelj! Andro szégyelte magát, bosszúsan sütötte le a szemét.- Bolond fráter, — kacagott Catalinich, - eh, én a nagyvilágból jövök, felvilágosodott ember vagyok: nincs boszorkány! Yva épp sajtot és polentát tett vendégei elé. Megállt. Szemében imbolygó fény játszott:- Hátha én mégis az vagyok? Ki tudja?... A barátot kérdezd, ő annak tart. Lásd, le se ül... No ne szégyeld magad, Andro, vess keresztet! A szerzetes elfordult. Rekedten szólt:- Gregor, vedd a köpenyedet és jer. De Catalinich már nem ügyelt rá! Se látott, se hallott, mámorban volt; az asztalon át a leány kezét fogta és halkan, sebesen beszélt hozz. Yva hallgatta, de közben a barátra pillantott; ő, bár nem nézett oda, ernyesztően érezte magán a tekintetét.- Gregor! Semmi válasz. Andro kifordult az ajtón, s kábultan állott meg a hanyatló holdfényben. Ott várt, s hosszan, háborodottan bámult át a tengerben úszó San Niccolóra. Az ébredő hős szellő térítette magához. Hajnalodon már. Belépett:- Gregor, én megyek. Catalinich épp akkor kelt fel az asztaltól, s szilajon kapta el a halként sikló Yva derekát. Sikoly... a leány vállat vont, aztán most már ő sütötte le a szeméit a barát előtt. Néma búcsú; több szó nem esett. A pajtások hallgatagon lépkedtek Kriska felé. A kikötőben kezet fogtak. Andro a ladikjába ugrott. IV. Pár nap telt el. Andro a teli persely dacára csúful kikapott a páterektől. Antonio atya megfenyegette: „többet ugyan nem mégysz át Kriskába!” A barát hallgatott, de nyugtalan lelke mélyén voltaképp ugyanezt fogadta meg. Dühös volt magára, az egész világra: szentségtörő átkozott boszorkány... tán már őt is megbabonázta volna? Ahogy künn halászott a kolostor körül, fel se mert pillantani; esküdözött, nem is néz arra Kriska felé. De nem soká bírta ki. Nagyobb erő lett úrrá rajta, végre is remegve tekintett fel. Ott, ott szemben a 34
