Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6-7. szám - Zsille Gábor: "Az árnyék, aki vagyok"
Lelki szememmel láttam őt a forradalom napjaiban, gyerekként sütkérezve a néhány napos szabadságban; lélekben láttam őt, ahogy 1976-ban elkészül gyönyörű emlékversével Latinovits sírjára. És immár valóságosan láttam őt Szombathely főterén, ahogy 1997-ben búcsút intett nekem, és könnyű zakóját a vállára vetve távolodott, ment a szikrázó fénybe. Láttam őt 2000-ben is, amikor annyi méltatlan támadás, gazember-intrika után hivatalos elismerést is kapott: Kossuth-díjat. És végül láttam őt a Katolikus Rádió irodalmi szerkesztőjeként, kis irodájában, fülén telefonkagylóval szép ügyeket szervezni; beléptemkor föltekintett, azután József Attiláról beszélgettünk, és arca fölragyogott, fénylett. Igen, úgy éreztem, hogy e Gáspár-arcok a kötet elmaradhatatlan illusztrációi lettek. Sorai immár nem is a pesti srácokat vetítették (vetítik) elém, de saját magát: „Mi volt a legszebb rajtuk? / távolból izzó örökmécsek / delejező gyönyörű fények / soha annyi nevető szempár // s a fogak vakuját / villogtató sok ezer száj / külön tanulmány...!” Ama recenziót a mindenek dacára konokságával zártam: „várjuk, nagyon reméljük a folytatást”... 2006 őszén verset írtam, Nagy Gáspárnak címmel. (Megjelent a Hitel folyóirat decemberi számában, több, Gáspárnak ajánlott írás társaságában - biztosan tudom, hogy a címzett olvasta a műveket, még eljutott hozzá e palackposta.) „Arcodon vascsizmák menetelnek kíméletlenül, / mégis szüntelen fénylik” - e képpel kezdődik a vers. A második felét hadd idézzem végig: „aztán kettesben maradtunk, s te elém / idézted kedvenced, Kormost és Attilát, / és ragyogott az arcod, mint most is, kilenc / esztendő múltán, a szenvedés maszkján / keresztül, napnyugta előtt még fölizzik, / lángol a kórházi vaságy, / a párna, a lepedő lángol.” Amikor elkészültem a verssel, felhívtam telefonon Gáspárt, budakeszi otthonában. Tízperces beszélgetésünkből a hangja rázott meg legmélyebben - oly fáradt volt, megkínzott, mégis erős és kiegyensúlyozott. A lakásbetörések áldozatai rendre megerősítik: az emberi elme elképesztő találékonysággal képes abszurd ötleteket gyártani annak érdekében, hogy megkíméljen bennünket egy-egy végzetes felismeréstől. Például egy könyvtáros ismerősöm, egyedülálló nő, azt mondja, hogy amikor hazaérkezve benyitott az üres lakásba, és a küszöbről megpillantotta a padlón mindenfelé halmokba dobált ruháit, könyveit, használati tárgyait, arra gondolt: milyen rendetlenség van itt, biztosan csak annyi történt, hogy leszakadt a szekrény egyik polca. Az én agyam is valami hasonlót produkált, mert telefonbeszélgetésünk végén, bármiféle előzetes terv nélkül azt mondtam: „Meglátod, Gáspár, meggyógyulsz, és majd boldogan összefutunk a pesti Lengyel Intézet egyik szépséges rendezvényén.” Mire ő szívből felnevetett: „O, az bizony jó volna.” S az utolsó találkozásunk? Pontosabban: az utolsónak hitt találkozásunk? (Hiszen a költők titkos összeesküvése bármikor újabb távlatot nyithat.) Nos, 2007 májusában történt, egy szerdai napon. Nagytilajba, a Bérbaltavár melletti falucskába délután öt óra körül érkeztem meg költőtársammal, Ács Józseffel. Szombathelyre igyekeztünk, irodalmi estet tartani a Tanárképző 132
