Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6-7. szám - Zsille Gábor: "Az árnyék, aki vagyok"

Főiskolán, s ez oly nyilvánvaló alkalmat kínált, hogy a főútról letérve Tilajnak vegyük az irányt. Két fiatal poétának ez afféle zarándoklat - irodalmi zarándokút. Gáspár sírját kerestük, igen, szégyen-szemre kerestük, mivel egyikünk sem lehetett jelen a januári temetésen.

S már az odáig vezető út is micsoda irodalmi töltekezés! Balatonkenesén megnéztük a házat, melyben 1933 és 1944 között, vagyis tizenkét éves korától Pilinszky János töltötte a nyarakat. Tihany lábánál körbejártuk a török időkben elpusztult apáti falu templomának gyönyörűen felújított maradványait, és tisztelegtünk Illyésnek, nemkülönben a Sajkodon lakott Németh Lászlónak. Balatonudvari temetőjében mászkáltunk a híres, Magyarországon egyedülálló, XVIII-XIX. századi szív alakú sírkövek között. Révfülöpön elidőztünk az Árpád-kori templom omladozó romjainál, Badacsonylábdihegyen megemlékeztünk Herczeg Ferenc íróról, akinek a szőlőhegy oldalában volt nyaralója, Sümeg temetőjében fejet hajtottunk Kisfaludy Sándor sírjánál. Igazán megadtuk a módját.

Most pedig a célegyenesbe fordultunk: már a szomszédos Bérbaltaváron jártunk, ahol Nagy Gáspár 1949-ben született. Erdőn át vezet az út, s amerre csak néztünk, reményt adóan zöldellt a világ. Nekünk ott minden új volt, fel kellett fedeznünk a tájat. Nagytilaj főutcáján útbaigazítottak a temető felé. Kisebb tévelygés után csupa zöld, csöndes domboldalra érkeztünk. Lépegettünk a kövek között, kerestük Gáspár sírját. Már minden sort ellenőriztünk, de nem találtunk rá. Végül szemembe ötlött a felirat, a legnyilvánvalóbb helyen, alig tíz méterre a bejárattól: NAGY GÁSPÁR. „Megvan!” - kiáltottam megkönnyebbülten, hogy aztán közelebb lépve elolvassuk az évszámokat: 1877-1958. Nincs mit tenni, gondoltuk végül csalódottan, és visszaültünk a kocsiba. A földút olyan keskeny, hogy lehetetlen volt megfordulnunk; előre indultunk hát, kiszélesedést remélve. Ötven métert hajtottunk, amikor elénk tárult az új temető, és rádöbbentünk, hogy egész idő alatt a használaton kívüli régi parcellában kutakodtunk... Most már pillanatok alatt megtaláltuk Gáspár hantját. Szülei mellett nyugszik, hantján fű és mécsesek. És persze nemzeti színű szalag. És sok cserepes virág.

Mécsest gyújtottunk, úgy emlékeztünk azon a kalandozó, kora nyári napon, délután öt óra körül. Azután kézbe vettem Gáspár válogatott verseinek kötetét, Múlik a jövőnk címmel, és elhatároztuk: mindketten találomra felütjük, s az így talált verset felolvassuk, tisztelgésképpen. Én kezdtem a dolgot, s valahogy úgy adódott, hogy két verset is felolvastam. Hanem aztán Ács József kezébe nyomtam a könyvet, aki a következőre nyitott: A hely, ahol állok. Már a cím is felvillanyozott. Hát még a tartalma! így indul: „Ahol állok / egyetlen nyári nap / keretezte képben / délután öt körül / kissé árnyékos szívvel / ez lehetne az a pont / mondjuk ahol / s éppen ott / történik meg / valami visszavonhatatlan”.

Majd a lezárás: „s ha a hiányokat / betöltik szorgos dolgozók / mi szükség lesz / erre a versre / kérdezem egy árnyéktól / aki vagyok / és pont ott / ahol állok / megválaszolatlan életemmel.”

Mondja-e ezek után valaki, hogy a mai költészet semmit sem üzen az embernek?

133