Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6-7. szám - Zsille Gábor: "Az árnyék, aki vagyok"
igaz rideg igazsága. Hiszen ez a betlehemi szegénység általános érvényű, tehát az ember alatti lét keserű kimondásának itt, a vers zárlatában lesz fontos helye. Mert Jézus mindenki megváltására született. Azokéra is, akik talán csak az éhséget csillapító kalácsért és a gondot feledtető' pálinkáért indultak útnak a maguk Betleheme felé. De a megváltás öröme az övék is. Minderről úgy beszélni, ahogy József Attila beszélni tud ebben a korai versében, az maga a csoda. Gondolom: Isten angyala fogta tollát, hordozta szárnyán ritka érzékenységű, telített képeit. Ez a betlehemes magyar mélyvilág, ilyen plasztikusan egy igazi törvényes J. A.-rokonnak, Kormos Istvánnak akad majd a tollára évtizedekkel később. Aki árvaságának mély tárnáiból az egyszervolt gyermeki karácsonyokat több versében is, de különösen a Jászol, illetve a Jóslat címűben tudta emlékezetesen kidalolni. Tanácsolom hát: adventi, karácsonyi időben, József Attila azonos ihletből táplálkozó, két egymást követő 1929-es betlehemes verse után olvassuk el Kormos István hasonló fogantatású verseit is! Állíthatom: élményünk meghosszabbul és sokszorozódik.” Nem sokkal a fenti verselemzés előtt Gáspár verset is írt József Attilához, Te Istenre bíztad... címmel. Nagyon szép vers, s mivel terjedelmes, most csupán a nyitó tíz sorát idézem, illetve a dermesztő legvégét. Az eleje: „Tudd meg hát, József Attila, / neved hibátlanul áll ott / sírod fölött, ez lett a sorsod sorsa, / s már büntetlenül örökre a tiéd, / mint ama megtöretett kenyér, / mint szánkban az ostya, / mint két fiú-testvér, / legyen a neved is áldott, / ahányszor csak kiejtem e két szót, / József és Attila”. A záró két sor pedig, akárha pecsét: „Attila, nagyon sietek, várj meg!” A Farkasréti temetőben vonultunk, 2006. május 10-én, délben, már meleg volt. Bella Istvánt kísértük utolsó földi útjára, és a nagy tömegben ugyan ki készített volna leltárt arról, hogy minden költőtárs jelen van-e. A szertartást követően, a temető kapujában rontott rám a hír, már nem tudom, kinek a szájából: Nagy Gáspár azért nem jött el, mert előző nap kórházba vitték. A tőmondatnyi közléshez társultak sorban a kegyetlen, utálatos részletek, majd pont helyett a szó: rák. A mellettem álló Tornai József azt mondta: „Úgy látszik, ez egy háború, melyben csak vonulunk, és folyton lelőnek közülünk valakit.” Valaki hozzátette: „Szörnyű lenne, ha Gáspárt is elveszítenénk.” Néhány nap után érkezett a hír, hogy Gáspár nem tört meg, ő vigasztalja a környezetét. Azokban a hetekben jelent meg Gáspár új verskönyve: 1956fénylő arcai címmel, Kiss Iván fotografikus rajzaival gazdagítva. A Püski Kiadó gondozta. Recenziót írtam róla az Új Ember hetilapba, s bár igazán iparkodtam vele, csak augusztusban jelenhetett meg. Megerősítésnek szántam, baráti kéznyújtásnak a nagybeteg felé. A kötet két ciklusának olvastán nem csupán a pesti srácok portréi álltak elém, de főként Nagy Gáspár mindahány fénylő arca. 131
