Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 1. szám - Lányi András: A posztmodern Széchenyi
Hanem a felismerés, hog)? a kitűzött hármas cél sem egyszerre, sem a politikai divatokhoz igazodó, tetszőleges sorrendben nem követhető. A politikai bölcsesség Széchenyi szerint abban állna, ha a három törekvés között a megfelelő sorrendet, ütemet és a kellő arányokat megtalálnánk. Felismerte és makacsul vallotta, hogy mindenekelőtt a polgárosodás jótéteményeit kellene elterjeszteni a gazdasági és társasági élet fejlesztése révén. Ez a nemességet érdekeltté tenné a változásokban, a nem-magyart a magyarosodásban, a polgárságot pedig számban és erőben gyarapítaná. A modernizálódó nemesség többé majd nem ellenzi az emancipációs intézkedéseket, az alkotmány sáncai közé bebo- csátott nemzetiségek pedig, akár elmagyarosodnak, akár nem, hűséges polgárai lesznek a közös hazának. Az így egységesülő nemzet önrendelkezési igényének Ausztria majd nem állhat ellent. Bármi egyéb megoldás, az erőltetett magyarosítás, a birodalmi alárendeltség kereteinek elhamarkodott feszegetése, vagy éppen az idejekorán napirendre tűzött jogkiterjesztés csak gyanakvást szülhet, ellenszenvet a magyar ügy iránt, és szembefordítja egymással az egyesíteni kívánt erőket. Végül majd véres polgárháborúhoz vezet, amelyben a magyarság a túlerővel szemben óhatatlanul alul marad. Széchenyit egész pályáján nyugtalanítja, végül a bekövetkezett események után tébolyba kergeti a véres katasztrófa rémképe, amelyet akaratlanul ő maga okoz, a reformmozgalmak elindítója. A nemesi ellenzék vezetőinek az ország- és megyegyűléseken másfajta realitásokkal kellett szembenézniük, ezért válik el az útjuk Széchenyiétől. A napi politika szempontjaihoz igazítják lépéseiket, rövid távú sikerre törekednek. Az “egzigenciák” felismerésében leleményes Kossuth nem tévedett, amikor az úrbéri reform, a közteherviselés elvének országgyűlési kudarca után az ellenzéket arra a térre terelte, ahol egyedül számíthatott kedvező fogadtatásra a megyei nemesség részéről. Bármennyire kárhoztatta is ezt Széchenyi, a nemzeti és függetlenségi követelések keltette lelkesedés, az “ujjhúzás” politikája volt az egyetlen, amely számukra az adott körülmények között szavazatokat hozhatott. Széchenyi és Kossuth vitája korántsem a politikai “modor” körül forog, de még csak nem is a kétféle stratégia kibékíthetetlen ellentéte húzódik meg mögötte. Magáról a politikáról vallanak egymástól eltérő nézeteket. Kossuth szemlélete jobban megfelel a hagyományos magyar közjogi felfogásnak, Széchenyié “szociologikusabb”: több tekintettel van a társadalmi-gazdasági tényezők tényleges alakulására, Kossuth parlamentáris intézményekben, politikai testületekben, választásban és szavazásban gondolkodik, mesterien kezeli a közvélemény befolyásolásának nyilvános eszközeit. Joggal mondják, hogy ő az első modern politikusunk. Vajon Széchényi micsoda? Premodern konzervatív volna, aki csak elméletben híve az emancipációnak, de valójában bizalmatlan a többséggel szemben, és idegenül mozog a demokratikus nyilvánosság előtt? A történészek általában így vélekednek, és megegyeznek abban, hogy a negyvenes években Széchenyi felett bizonyos értelemben már eljárt az idő. A modernitás korában pedig a korszerűtlenségre nincs bocsánat. Könnyen lehet azonban, hogy a történelmi haladás modern mítoszát kétellyel illető posztmodern politikai gondolkodás már más szemmel látja a magyar reformkor dilemmáit. Ha ugyan meglátja őket. Adert manapság nem kor55
