Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 1. szám - Lányi András: A posztmodern Széchenyi
szerű és nem hálás feladat politikaelméleti hivatkozásainkat a magyar történelemből meríteni, amelyet a nemzetközi szakirodalom nem kultivál, és amelynek felderítése nem mozdítja elő bebocsáttatásunkat az impakt-faktorok kon- vertábilis világába. Ha valaki mégis ezzel próbálkozik, könnyen lehet, Széchenyi alakjában nem a saját árnyékán túllépni képtelen arisztokratát, premodern politikust fogja felismerni, hanem a posztmodern antipolitika korai előfutárát. A képviseleti rendszer, valamint a többségi elv problematikus volta nálunk, bizonyos sajátos okokból korán megmutatkozott. Amit egy demokráciában nem illik hangoztatni, azt a rendi országgyűlés intézményének kritikusai bátran kimondhatták, nevezetesen azt, hogy a mindenkori többségben szükségképpen a könnyen befolyásolható, ostoba és a közjó iránt érzéketlen emberek vannak túlsúlyban. A minden reform ellen bevethető, megvesztegethető és leitadiató, műveletlen, szegény, de előjogaihoz annál makacsabul ragaszkodó köznemesség, a bunkokrácia mozgósításával a kormánynak sikerült kényszerpályára terelnie a hazai politikát. Bebizonyosodott, hogy a közvélemény felett és által az uralkodik, akinek több kortese, pénze, pálinkája van (televízió akkor még nem létezett). De a művelt, azaz újságolvasó nagyközönség befolyásolásának újmódi technikáit sem tartották sokkal vonzóbbnak a kötött fogású politika hívei. A politikai újságírással a naprakész felületesség, a demagógia, az alig ellenőrizhető hazugság és a hivatásos rágalmazók előtt nyílt új tér. A közélet színterei ekkor válnak poronddá, a szó cirkuszi értelmében. Ahol az igazságot nem bebizonyítani kell, hanem “eladni”, és a hatásos fellépés többet ér minden közjogi hivatkozásnál. Széchenyi terveire nézve mindez halálos kockázatot jelentett. A szélesebb nyilvánosság előtt, a tömegpolitika közegében az ő törékeny rendszere eleve esélytelen volt, a nemzeti érzelmek, a nemesi büszkeség, a felekezeti féltékenység vág}? az osztálygyűlölet felkorbácsolására spekuláló irányzatok között: porcelán az elefántboltban. Kossuth Lajos nem rendkívüli szónoki és publicisztikai tehetsége folytán arat győzelmet a nemes gróf és az ő irálya felett az ellenzéki vezérszerepért vívott küzdelemben, hanem végső mondanivalójának népszerűsége és közérthetősége folytán. Széchenyi fokozatosan arra a térre szorul vissza, amit senki sem irigyel tőle, és ahol ő egyébként a legotthonosabban mozog. Mai szóval a politikának ezt a dimenzióját nevezzük társadalmi önszerveződésnek, civil kezdeményezésnek, önkéntes egyesületnek. Ezen a téren Széchenyi alkotásainak a sokasága ejt zavarba. Alig akad olyan zug a társadalom életében, ahol ne találkoznánk velük. Kaszinó, lóverseny, akadémia, híd, hitel, malom, színház, gőzhajó, folyamszabályozás, vasút, sétatér és a többi - valaki itt tizennyolc évi eszelős munkával megcsinálta Magyarországot, ami odáig nem volt. Nem képletesen nem volt, hanem szó szerint. A logo- és grafomán utókor eltéveszti az életmű arányait. A nemzetébresztő irodalmi művek eszközei csupán az országépítő erőfeszítésnek, mely a szerző napjait kitölti. Szabadidő-tevékenység, ha úgy tetszik, amit az Al-Dunán vagy Pestbudán a természettel és politikai ellenfeleivel vívott küzdelem szüneteiben űz, vagy esténként, pihenésképpen. Mi ez a párezer oldal a Széchenyi által alapított intézmények és létesítmények sokaságához képest? Mely utóbbiak maguk is csupán a vázát alkotják a Széchenyi korában és Széchenyi működése nyomán bontakozó polgári társadalomnak, egyesületi és közéletnek. 56
