Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6-7. szám - Zsille Gábor: "Az árnyék, aki vagyok"

A vacsorát követően már kiléptünk az étterembó'l, amikor megszólalt Pete György mobiltelefonja. (Borzasztó ritka tüneménynek számított az idő tájt!) Pete először meg sem hallotta a csörgést, mi figyelmeztettük rá. Akkor riadtan keresni kezdte a készüléket: kigombolta dzsekije egyik zsebét - üres. A másik zsebet is - szintén üres. Jött a belső zseb - üres. Sorban ellenőrizte a mellénye zsebeit - sehol semmi. A csörgés közben nem szűnt, sőt egyre hangosabbnak tűnt, valami ismeretlen helyről, Pete testének egy meghatározhatatlan tájékáról. Szegény mind kétségbeesettebben kutatott a lárma forrása után, már a nadrágzsebeket is kiforgatta, hogy végül diadalmasan előhúzza inge tasakjából, a kalapáló szíve fölül - az abban a másodpercben elnémuló telefont. Mindez hallatlanul tetszett Gáspárnak: percekig hahotázott, de olyan ártatlanul, gyermeki őszinteséggel, hogy azonnal tíz centit nőtt a szememben. Tiszta szív - villant belém a gondolat.

Másnap pedig együtt reggeliztünk a szálláshelyen. Gáspár a legkedvesebb költőiről beszélt, József Attiláról részletesen is, idézetekkel tarkítva mondandóját. Azt javasolta, fiatal költőként ismerkedjem meg Kormos István lírájával - Kormos megkerülhetetlen, hangsúlyozta. Váratlanul belépett az étkezőbe házigazdánk, az oktatási intézmény igazgatója, és mellénk telepedett. Bemutatkoztunk, de számára semmit sem mondott a Nagy Gáspár név. Tudatlan volt és dölyfös. Megkérdezte Gáspártól, mivel foglalkozik, mire ő kettőnkre mutatva annyit válaszolt: „Verseket írunk”. így csak ennyit. Nem azt mondta, amit mellesleg teljes joggal mondhatott volna, hogy „Én egy József Attila-díjas költő vagyok, nyolc verseskönyv szerzője, a Hitel folyóirat szerkesztője.” Akadnak néhányan irodalmi életünkben, akik e szellemben feleltek volna. Gáspár egyedül azt tartotta fontosnak, hogy ő verseket ír - és ráadásul tette ezt oly nagy tapintattal, hogy méltatlanul maga mellé emelt engem is.

Nem, nem is úgy volt. Először nem 1997-ben, inkább 1988-ban találkoztunk, amikor baráti kézen-közön hozzám került a Szép versek című antológia három évvel korábban megjelent kiadása. Tizenhat éves múltam, nyakig a szellemileg legérzékenyebb korszakomban. Éppen rátaláltam a kortárs magyar költészetre - jócskán felülmúlva a gimnáziumi irodalom órák követelményeit. (Érettségi vizsgára úgy mentem, hogy a tananyagban a Nyugat harmadik nemzedékéig jutottunk.) Ahogy az rendesen lenni szokott, elkezdtem verseket is írni. Kamaszfejjel mindenki versel, vagy legkevesebb naplót ír - az úgynevezett költő az, aki a kamaszévek végén nem hagy fel a versírással. Akkor persze gondolta a fene, hogy én is e makacs csodabogarak közé tartozom majd. Egyszerűen csak elbűvöltek a versek, megérintett a szavak mágiája. Később, már huszonévesen olvastam Illyés Gyula megállapítását, miszerint „nem lehet rendes ember az, aki abbahagyja a versírást. Az igazmondást hagyja abba.” Szóval, az anyanyelv mágiája és a kegy, hogy rendezhetjük a szavakat. 1988 ősze. Éő mágusom Bella István még nyomdától langyos, csodálatos kötete volt, Az arcom visszakérem. Életműve csúcsa, s eme sejtésemet később maga is megerősítette, egy személyes beszélgetésünk során. Csoóri Sándor is nagy mágus volt, az ő Párbeszéd, sötétben című könyve, és igen, a Szép versek 1985-ös gyűjteménye.

129