Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6-7. szám - Zsille Gábor: "Az árnyék, aki vagyok"
A könyv köpenyéről az összes szereplő, hatvan-egynéhány költő tekintett rám. Nagyszerű arcképcsarnok! Megérintett egy szempár, egy szelíd, nyugodt arc. Másnak találtam, mint a többi főhőst. Nem volt „költős”. A fényképen a harminchat éves Nagy Gáspárt láttam. Pontosan annyi idős volt akkor, mint én most. S persze mindenképpen el kellett olvasnom, miről ír egy olyan különös kisugárzású költő. Kilenc verssel szerepelt a válogatásban, s ez nagyon fajsúlyos jelenlét volt. A kilenc versből egy kedvencem is lett, a Halálraítélt évszak ez a nyár című. „Nyarak gyűrődnek / össze benned / mint átizzadt / lucskos lepedők / utolsót lobbannak még / a napfényt harácsoló / barna nők” - így indul. Es a lezárás: „te már nem mentheted / a meg nem menthetőt / halálraítélt évszak ez a nyár / a búcsúzás zaja / nem tarthat sokáig”. 1998-ban belátogattam a Hitel szerkesztőségébe, és tanácsot kértem Gáspártól: fiatal költőként mihez tartsam magam a publikálásban. Azt felelte, hogy egy induló költőnek a lehető legtöbb helyen kell megjelennie, és semmiképpen sem muszáj igazodnia az előző nemzedékek politikai sérelmeihez, szekértáboraihoz. Ez érvényes a fiatalokra, de nem a pályára állt, befutott költőkre. Nekik észnél kell lenniük. Hozzátette: „Nekem például éppen ma délben telefonált egyik napilapunk szerkesztője. Büszkén közölte, hogy mostantól szombatonként lírát is közölnek, és versenként tízezer forintot fizetnek. En pedig visszakérdeztem: miért tízezer forintot, miért nem inkább harminc ezüstpénzt? Az illető köszönés nélkül letette a kagylót.” Az ünnepi József Attila-esztendő nyarán, 2005-ben szerkesztői minőségemben felkértem Gáspárt, hogy elemezze a Betlehem című verset az Új Ember hetilap hasábjain. Gáspár a felkérésnek hűségesen eleget tett, bár nagyon sok feladat ült a vállán. Új munkája, a Katolikus Rádió irodalmi osztályának vezetése is rendkívül lefoglalta. Emlékszem, milyen rámenősen kellett győzködnöm őt a rádió folyosóján, irodája előtt, hogy vállalja el a feladatot. Végül kezet nyújtott és vidáman szólt: „Uram, megegyeztünk!” Az alábbiakban e verselemzéséből idézek egy szakaszt - egyfelől azért, mert kevesek által ismert, kissé elfeledett szövegről van szó, főként pedig azért, mert olyan pontosan jellemzi Gáspár lelkületét, szellemi irányultságát. Címéül azt adta: Profánba hajló szentkép. „Nincs terünk itt sorról sorra, szóról szóra lépegetni ebben a hiteles, betlehemi hangulatú szegénységben; másfelől viszont ritka költői gazdagságban, ahol a Mennyből az angyalhoz, a betoppanó kántálók öblös férfi énekéhez legfőbb jóként a vigaszt árasztó fodor leveske mennyezetig futó gőze társul. A háziasszony (személyében gondoljunk csak a hírt jelentő Angyalra vagy Máriára) mindenképpen a születést ünnepli: ezért fő a leves, ezért kerül a szegény kántálók kezébe - a létük sebeit legalább ezen az ünnepi órán feledtető - fonott kalács és pálinka. Jézus papírból tákolt betlehemi szállás-imitációja a tűz fényénél megvillan ugyan, hogy a szakralitás jászol körüli történéseit fölidézze. Am az istálló-ártatlanok, a bííntelen papírbarmok ugrándozásába a tűz fényénél is élesebb kontúrral hasít bele az úri világ alján gőzlő magyaroknak, részeseknek a sorsa. A de ez nem 130
