Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 1. szám - Lányi András: A posztmodern Széchenyi
Lányi András a konferencián seit - mint rövidesen látni fogjuk - félreértő kortársak rajzolta torzkép példaképpé lesz: a lehetőségekkel megalkuvó, fontolva haladó, óvatos államférfi ideálja. A romantikus zseni rövidesen mint a józan kiszámítás bajnoka vonul be a nemzet Panteonjába: a kiegyezési korszak reálpolitikusai a saját előképüket látják és ünneplik benne. Márpedig a tankönyvek, városi főterek és ünnepi beszédek Széchenyije ekkortájt készül. Alig pár évvel azután, hogy ő maga, igazi magyar I Iamletként, önvád, kétségbeesés és titkos szervezkedés közepette végzi életét a döblingi tébolydában. Utolsó éveit azzal tölti, hogy különös menedéke körül a kényuralom rendszerét leleplező propaganda-központot szervez, rop- és gúnyiratokat ír, melyek szerzője, a szegény ápolt jelentős szerepet játszik a bürokrata-kényuralom bukása körül. A hivatalos Széchenyi képre azután a kilencszázhatvanas-hetvenes években újabb réteg fénymáz kerül. Az áthallásokra és finom utalásokra roppant érzékeny korszak történészei hősünk politikai jellemét a kádári vazallus-bölcsesség és a gazdasági mechanizmus reformját nemző újító merészség elemeiből rekonstruálják. Az igazi magyar nem akar elszakadni Ausztriától, se Moszkvától, nem a szabadsághoz ragaszkodik, hanem az anyagi jóléthez, nem forradalmár, hanem reformer, egyáltalán: ha lehet, nem politizál, inkább gazdálkodik. A megszólalásig olyan, mint Széchenyi István. Egy gazdasági szakközép-káder. Reálpolitikus volt e hát Széchenyi? Erre a kérdésre határozott igennel válaszolhatunk - a ki lencszázha tvan nyolcas párizsi falfelirat szellemében: “Légy realista, akard a lehetetlent!” Mit kellett akarnia annak, aki nemzeti újjászületésről álmodozott az Ausztriai Császárság legelmaradottabb tartományában, és magyarságról ott, ahol a többség még csak nem is beszélt magyarul? Legalább háromféle dolgot, melyek külön-kiílön is leküzdhetetlen politikai akadályokba ütköztek, de ráadásul egymással is ellentmondásban álltak. Az ország politikai önrendelkezésének, alkotmányos rendjének helyreállítását - Ausztria és az udvar sérelmére. Jogid terjesztést, politikai és gazdasági egyenlőséget a nem-nemesek számára - a kiváltságos osztályok rovására. Végül e soknyelvű társadalom integrációját a hagyományos államalkotó elem, a magyarság kulturális keretei között - az öntudatra ébredő nemzetiségek ellenében. Lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen. Széchenyi István mindezt átlátta és mégis akarta, a lehetetlent akarta, reálpolitikusként kevesebbel nem érhette be. Nem csalta meg magát, se híveit azzal, hogy célnak azt tüntesse fel, ami épp elérhető. Politikai vonalát az országgyűlési és megyei ellenzék programjától nem az óvatos mérséklet és nem az uralkodó ház iránti tapintat különböztette meg. 54
