Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6-7. szám - Szitár Katalin: Dolgok - jelek - jelenlét
stílus ugyanis sematizálja tárgyát, végső fokon tehát a nyelv absztrakt hatalma nyilvánul meg benne. (Ez az a nyelv, amelyről Pilinszky azt mondta: „két vállra kell fektetni”...). Pilinszky szándéka épp az ellenkező: abszolút tárgyadekvát nyelvre, a lét nyelvére támaszt igényt költői elképzeléseiben. Azt is hozzáteszi, hogy ez a nyelv létére alapozva, azaz a nyelv ontológiai státusba való visszahelyezése révén teremthető meg: Az emberi szellem a létezés elsődleges nyelvén, ami valóban több, mint kifejezés, több, mint a lét néma beszédének emberi nyelvre való átültetése, műfordítása - egyedül akkor szólalhat meg, ha előbb belenémul a kifejezés reménytelen erőfeszítésébe, mintegy belehal, belepusztul vállalkozásába. (...) Egyedül így lehet több, mint kifejezés, egyedül így nyerhet önálló létet is. Egyedül szolgaságából juthat királyságra, egyedül halálos kudarcából támadhat életre.-’ A „csönd poétikájáéként emlegetett költészettan ebből a kifejezési origóból, a kifejezés null-fokából kiinduló nyelvi „teremtéstörténetnek” nevezhető. A költői alkotásfolyamat során azonban nemcsak a hallgatásból a beszédbe való átmenet zajlik, hanem a nyelv nélküli (artikulálatlan, csönd-) állapotból a nyelv szférájába való átlépés, az elsődleges artikuláció - is, mely azonban nem stílus. Ez az átalakulás törvényszerűen magával hozza a nyelv önálló létezőként — s nem a létező kópiájaként, leírásaként — való megnyilvánulását: nyelvi megnyilatkozás (beszéd) helyett a nyelv megnyilatkozását (költői szöveget)/' Pilinszky szavával: „Az irodalom ugyanis nem leírás, még csak nem is kifejezés, hanem a dolgok megszólítása.”' A stílus akadálya ennek a megszólíthatóságnak. Tárgyiasítja, puszta mate- rialitásukra szorítja vissza a dolgokat, miáltal értelem nélküli jelenségvilágot állít az inkarnációként felfogott világ helyére: „Amikor a lélek elfárad, s vele együtt a képzelet, a stílusban valamiképp úgy tárgyiasítjuk a világot, ahogy az elfáradt szerelem tárgyiasítja a szexualitásban a másikat. A világ súlyának mindig teremtő vállalásával szemben fölülkerekedik a világiasság, a testiesség, egyszóval az anyagiasság szelleme, inkarná- ciónknak a nihillel tehermentesített, s a felületig-pillanatig biztosított - és súlyosbított - hiú uralma.” (77.) Ami a nyelv szférájában „kifejezés” vagy „stílus”, az a létezés szférájában a jelenlét-hiány: Jelen akartunk lenni minden áron, s legfőképpen épp jelenlétünket semmisítettük meg.8 Másrészről: a „stílus”, („kifejezés”) irodalmias, amennyiben a nyelv fölötti dominanciára törekvés határozza meg: Amikor én stilárisan állandóan látni akarom, hogy hol tartok a műben, annak minden minden rezdülésében látni akarom, akkor stiláris lesz, amit csinálok.1' Az Apokrif keletkezéstörténete - ebből a nézetből - azt bizonyítja, hogy a vers a stílus/kifejezés ellenében, azaz mindenfajta automatizálódott vagy kliséizálódott diskurzus helyett születik, sőt az írás kifejezett küzdelmet jelent azok ellen: 118
