Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6-7. szám - Szitár Katalin: Dolgok - jelek - jelenlét
„(...) az Apokrifot, erre jól emlékszem, 1952 decemberében írtam. Hogy pontosan hol kezdődött? - nem tudom megmondani. Elég sokáig írtam, s rettenetesen kellett küzdenem azért, hogy közben mindent újra és újra elfelejtsek, mert a világirodalom ismerete elronthatja az embert, olyan verseket kezd írni, mintha azok műfordítások volnának. Küzdenem kellett azért, hogy először lássak rá a dolgokra: egy csecsemő szemével. Szavanként újra és újra, hogy amit csinálok, ne váljon »irodalommá«. Az volt az érzésem, hogy fogok egy diszkoszt, és forgók vele, és már a karomat majd kiszakítja, de nem szabad elrepítenem, mert akkor kiszáll... A vers általában akkor jó, amikor, mint a diszkoszt, egyszerre elrepíted, és kiszáll a szabadságba. Itt viszont nem mertem elengedni; tartanom kellett a diszkoszt és egyre vadabbul forogni vele - ezt éreztem.”10 „Forogni a diszkosszal” — a nyelv szférájában maradni, hogy az írás ne váljék stílussá, kifejezéssé, „irodalommá”." Az alábbiakban a fent mondottak jegyében próbáljuk leírni az Apokrifot: mint a kifejezéstől, a nyelv felé haladás versét, amelyet mint a jelenlét költői módozatát szeretnénk megérteni. A dolgok fent idézett „megszólíthatóságát” valló nézet úgy nyilvánul meg az Apokrif versszituációjában, mint a hierarchizáltságot nélkülöző, kozmikus tér-idő, melybe nemcsak az „egek” és a „világvégi esett földek”, hanem a „kutyaólak csöndje” is beletartozik. Az „új ég és új föld” által jelölt új teremtésfolyamat harmadik elemmel bővül tehát: a „csönd” világának elválasztásával, ami az értelemteremtés kezdetére utal. A „csönd” helye, a „kutyaól” jelentése egy autotextuális párhuzam révén azonosítható: A világvégi üres kutyaólban aranykori és ugyanaz a nyár! {Aranykori töredék) A (második) sor egységében egymás mellé helyezett szavak (aranykor - ugyanaz - nyár), részint a hangformai önreflexió szintjén képviselik az azonosság elvét (aranykori, nyár). A palindróma-szerű hangalakzat értelmi kifejtése (az „ugyanaz” prédikáció révén) szintén a homogenitást hangsúlyozza — az aranykor nincs sem jövőbe, sem múltba utalva, jelen van. A tér tehát nem hierarchizált („uni-verzum”), minden egyes pontja, még a legminimálisabb is maximális értelemteljességet hordoz. Ahogyan Pilinszky mondja: „szerintem ezer angyal is elfér egyetlen tűhegyen”12 - mert a tér mindegyik pontja „metafizikai tér”. Mivel pedig e tér minden szegmentumában értelem telített, ember és dolog között sincs hierarchikus viszony, arról a térről beszélünk tehát, melyben a dolgok (is) „megszólíthatok”, azaz nyelvre tehetnek szert. E tér bejárása - vagyis elemeinek verbális újrajelölése - során lehetséges a nyelv megtalálása, és a stílus, (kifejezés) legyőzése. Az első lépés a figyelő pozíció kialakulása, a figyelem pedig némasággal - azaz a nyelvre figyeléssel, belső beszéddel - párosul: „Szemközt a pusztulással / egy ember lépked hangtalan.” A hangtalanság a figyelő ember ismérve, ez egyrészt Pilinszky állandó hősét, a fetmencet idézi,11 az alak költői szemantikáját megnevezésének belső formája adja: „figyel”.14 Ugyancsak némaság jellemzi a látószervet az Apokrifjén: 119
