Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6-7. szám - Bókay Antal: Az Apokrif - fantázia egy késő-modern személyesség konstrukció lehetőségéről
másik valaki, egy külső hatalom, aki nézi őt, tekintetében a szimbolikus rendet képviseli, amelynek emberünk puszta tárgya, meghatározottja lesz. A tekintet ilyen uralma egy sajátos személyesség-konstrukciót jelez: a pszichoanalízis tradíciójára támaszkodó teoretikusok (J. Lacan, Gilles Deleuze) az Apokrifban megjelenő szelf-pozíció modalitását paranoidnak neveznék. A paranoid pozíció persze mindenkiben megvan, de szelf-konstruktív erőként történő megjelenése csak a késő-modern művészet, költészet és filozófia artikulációi nyomán ismertük fel. Korai példája Salvador Dali paranoia kritikai módszere, melyet 1934-ben fogalmazott meg aztán használt festészeti módszerként. A paranoiditás olyan szelf-konstrukciót feltételez, amely megalapo- zóbb, korábbi mint a személy felnövésének tradícióját, önmagunkat a nyelven keresztül meghatározó ödipális. A szelf a paranoid pozícióban a projekciókból, önmaga teremtette szorongásokból szerkesztődik meg, a látvány, a másik tekintete kereszttüzében teremtődik. Nem véletlen, hogy 1943 és 1964 között filozófusok (Sartre, Merleau-Ponty), pszichoanalitikusok (pl. Lacan) foglalkoztak a látás, a tekintet fogalmával. A versben a paranoid forrás, a tekintet a nap, a „tébolyult pupilla”, amely elveszi az ember, a személy látás-képességét, tárgyává, a tekintet objektumává változtatja. A tekintet ütése megértés előtti, nyelv előtti, mégis megítélő, megsemmisítő, ezért lesz „Hazátlanabb az én szavam a szónál”. Morál és etika előtti, nem jó vagy rossz, bűnös vagy bűnte- len (mint mailyenek a kései József Attila Isten-viszonyai voltak), hanem az apai figura egyszerűen csak van, valami abszolút módon adott létezés-viszonyban érzékelt és a bűnösség-bűntelenség helyett hatása létezés és nem-létezés kérdéséhez kapcsolódik. A személy persze makacs koherencia, következetesség jellemzi, megy a pusztulás felé, kiáll, kimered a világból, állja a transzcendens hatalom pusztító tekintetét. Az eredmény persze a szelf teljes tárgyiasulása, színének, melegének eltűnése szelf-struktúrájának teljes elvesztése. Talán ez a mindegyikünkben ott lakó paranoid szelf az, ami Pilinszky költészetében, nyelvében artikulálódni tudott és nagy költészetet teremtett. Jegyzetek ' Érdekes, hogy a verssel, sőt talán Pilinszkyvel is mostanában kevesebbet foglalkoznak az irodalmárok, mint 15-20 évvel korábban. A nagyon gazdag irodalomból elsősorban Schein Gábor kiváló könyvét (.Poétikai kísérlet tíz Ujhold költészetében, Bp. Universitas Kiadó, 1998.) és Radnóti Sándor: A szenvedő misztikus, (Bp. Akadémiai, 1981.) használtam. Apokrif elemzések: Teliér Gyula In: Miért szép( Gondolat, Bp. 1981.; Németh G. Béla, Kortárs, 1982. 9. 1455-1465. Wirth Imre In: Újhold-Évkönyv, 1991/2. 130-141. Monográfiák: Fiilöp László: Pilinszkyjános, Bp. Akadémiai, 1977.; /Tolcsvai Nagy Gábor: Pilinszky'János, Pozsony’: Kalligram, 2002. ; Rahner, Karl - Vorgrimler, Herbert: Teológiai kisszótár, Szent István Társulat, Bp. 1980. 43. ! vö. erről részletesebben Schein Gábor: „Az eszkatologikus szemlélet uralmáról és az apokaliptikusság visszavonásáról Pilinszky’János lírájában” I.m.: 187-209. 116
