Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6-7. szám - Bókay Antal: Az Apokrif - fantázia egy késő-modern személyesség konstrukció lehetőségéről
így indulok. Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan. Nincs semmije, árnyéka van. Meg botja van. Meg rabruhája van. A közrezárt két szakaszból a hosszabb az apokaliptikus történet megismeréséről szól. Egyértelmű azonban, hogy a költői hang és a felidézett többes szám első személy nem János kényelmes szerepében van, nem csupán látja a fikciót, a fantáziát, hanem „ismeri”, azaz már részt vett benne, tudja, átélte milyen volt. A megismerés és átélés centruma a „mélyvilági kín”, egy paranoid hátterű, megfoghatatlan hatalom ütéseként kimért csapás-sorozat, mely érinti a tárgyakat (gyűrött földek), a testet, az organikus és anorganikus világot és van történelmi-társadalmi tárgyiassága is („fegyencfej”). A világ ilyen részvételhez kötött ismeretével kapcsolatos kérdéseket zárja az apokaliptikus narratíva újólagos megjelenése, a felkelő nap képe, mely persze nem a „hajnal lágy szava”, hanem pusztító tűz. Az első rész többféle poétikai stratégiával beszél. Az első sor és a követő szakasz egy általános alany beszédét idézi. Ez követi egy személyes, monologikus beszédhelyzet, az „én” erőteljes pozícióját kiemelő ismétlésével.. Az „Ismeritek...” rész aposztrofíkus, az emberek, a társak megszólítására épül. Az apokalipszis kép újra általános beszéd, majd a záró szakasz első sora újra személyes, egyes szám első személyű, majd a második sortól kezdve a szöveg átfordul egyes szám harmadik személybe. A poétikai pozíció ilyen folyamatos váltogatása, akár az elkülönböződés a csendet, megbontja a hang bizonyosságát, megtalálhatóságát és lezárja, letiltja annak lehetőségét, ami még József Attila számára nyitott volt: ezt az (ugyancsak tündöklő) téli éjszakát nem lehet mérni, és a hang semmiképp sem birtokosa. A vers második része az elindulással kezdődő aktivitásról szól, a léttel való szembesülés a témája. Két nagyobb részből, két gesztusból áll, az egyik az emberi világon belüli rekonstruktív hely-találás kísérlete, a másik az összeütközés, szembesülés a transzcendenciával. Az első rész még folytatja a „szemközt a pusztulással” útját, a kétsoros és a két nyolcsoros szakasz végig kapcsolódik a járáshoz egészen az utolsó sor megérkezéséig, a „kikönyöklök a szeles csillagokra” végpontjáig. Ezért tanultam járni! Ezekért a kései, keserű léptekért. S majd este lesz, és rámkövül sarával az éjszaka, s én húnyt pillák alatt őrzöm tovább e vonulást, e lázas fácskákat s ágacskáikat, Levelenként a forró, kicsi erdőt. Valamikor a paradicsom állt itt. Félálomban újuló fájdalom: hallani óriási fáit! 112
