Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6-7. szám - Bókay Antal: Az Apokrif - fantázia egy késő-modern személyesség konstrukció lehetőségéről
Haza akartam, hazajutni végül, ahogy megjött ő is a Bibliában. Irtóztató árnyam az udvaron. Törődött csönd, öreg szülők a házban. S már jönnek is, már hívnak is, szegények már sírnak is, ölelnek botladozva. Visszafogad az ősi rend. Kikönyöklök a szeles csillagokra Az idő, a külső narratíva valószínűleg itt már befele fordul, „hunyt pillák alatt” történik, talán valamiféle visszatérés ez a gyermekkor paradicsomába, a tékozló fiú belső, önmagában lejátszódó megtérése. A hazatérő személy viszont furcsa mód isteni minőséget vesz fel, árnya „irtóztató”, ő maga válik az otdion apokaliptikus hatalmasságává. A záró két sor váratlanul valami stabilt, lezárulót és talán megnyugtatót hoz a világ struktúrájába és a személy sorsába is: Visszafogad az ősi rend. Kikönyöklök a csillagokra”. Akár lezárulhatna a vers, talán valamiféle ideiglenes győzelem érhető el az apokalipszis fenyegető jövőjével és jelenével szemben, talán be lehet zárkózni az ödipális, a családi nyugodtabb és még kezelhető rendjébe. Mintha a Téli éjszaka első része a „Nyár ellobbant már” helyzete teremtődne itt újra, ahogy „Hazatér a földmíves...”, ahogy egy pillanatra van, volna remény egy kicsi, de mégis emberi keretek között maradó szeretet és rend megtartására. A vers azonban nem ér itt véget, a kései, keserű léptek nem szakíthatok meg. A második rész második fele filmszerű vágással egészen másfele indul és bevezeti ennek az egységnek a meghatározó kérdését, a beszéd és megértés lehetőségének-lehetetlenségének problémáját. Egy különös, nehezen felfejthető aposztrofikus beszéd váltja fel a második rész első felének vallomásos monológját. A nehéz benne az, hogy nem világos a megszólított kiléte, sőt olykor az is homályossá válik, hogy ki a megszólító. Centrális kérdése igazából az, hogy lehetséges-e megszólítás és lehetséges-e megszólítottság. Csak most az egyszer szólhatnék veled, kit úgy szerettem. Ev az évre, de nem lankadtam mondani, mit kisgyerek sír deszkarésbe, a már-már elfúló reményt, hogy megjövök és megtalállak. Torkomban lüktet közeled. Riadt vagyok, mint egy vadállat. Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem. Élnek madarak, kik szívszakadva menekülnek mostan az ég alatt, a tüzes ég alatt. Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, és mozdulatlan égő ketrecek. 113
