Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6-7. szám - Bókay Antal: Az Apokrif - fantázia egy késő-modern személyesség konstrukció lehetőségéről
BÓKAY ANTAL Az Apokrif - fantázia egy késő-modern személyesség konstrukció lehetőségeiről Az Apokrif az egyik legnagyobb XX. századi magyar vers, mely számos kiváló értelmezés tárgya volt1 és persze számtalannak lesz tárgya a jövőben is. Itt következő olvasatom poétikai természetű, azt a verses beszédmódot, a világ azon verses megszerkesztési stratégiáját szeretném megfigyelni, amelyben a vers üzenete kibomlik. Három lépésben teszem mindezt: először tisztázom a vers intertextuális hátterét, azt az átfogó poétikai környezetet, amelyben e vers szavai felhangzanak, belső strukturálódása, szó és mondatelemeinek össze- fűzése megtörténik. Másodszorra egy nagyon részleges, rövid olvasatát adnám a vers szövegének és végül, harmadik lépésben, jelezném a személyesség versvilágban kibomló átfogó struktúráját. A HÁROM INTERTEXTUÁLIS POZÍCIÓ Az első intertextuális pozíció az a sajátos lírai beszéd, poétika, amelyet Pilinszky követ. A modern költészet - születése, a romantika kora óta tudjuk - nem a szubjektivitás kísérő jelensége, hanem a szubjektivitás nyelvi megtör- ténése. Az a poétikai beszédmód, amelyben az Apokrif íródott e megtörténés olyan fázisa, amikor a költői hang már nem kizárólagos értelemteremtő forrásként állítja önmagát (ahogy ezt Ady és a szimbolisták tették), hanem feloldódik (vagy éppen megvalósul) egy - látszólag a beszélő nélkül adott - nyelvileg artikulált tárgyi konstrukcióban. Itt a lírai hang a világ konstrukciójában olyan mélyebb összefüggésrendszert fedez fel, amely egyben önmaga sajátos artikulációjaként is működik. A magyar költészetben ezt a késő-modern költői beszédet, a benne artikulálódó sajátos belső világot legelőször József Attila hozta létre, fedezte fel. Pilinszky - Nemes Nagy Ágnes mellett - ennek a későmodern tárgyias költészetnek a legjelentősebb folytatója. A tárgyias költészet meghatározó jellemzője, hogy a metaforikus-szimbolikus mélység, a tárgyak világának rendkívüli mértékű szubjektív, én-szempontú kibővítése helyett egy olyan világot jelenít meg, amelyben a személy és a tárgyi tér, a szubjektum és a világ homogén, tárgyiasan tényszerű konti- nuumot képez. Ez a tárgyias tér azonban olyan konstrukciót (és nem jelentést) rejt magában, amely egyszerre mély-struktúrája a szubjektum, a személy belső viszonyainak, önteremtődésének és összefüggése a világ adott konstrukcióinak is. József Attila hozzávetőlegesen az Eszmélet megírásáig dominánsan ezt a tárgyias lírai beszédmódot használja, az Elégia, a Falu, az Oda ennek jellemző versei, a legtisztábban megírt szövege viszont a Téli éjszaka, illetve ennek sűrített változata a Teheraonatok tolatnak. Az Apokrif- poétikai szempontból - elsősorban a Téli éjszakához köthető, annak poétikai és önteremtő formáit írja újra, írja tovább az önérzékelés 25 évvel későbbi lehetőségei és adottságai mentén. 108
