Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6-7. szám - Odorics Ferenc: "Valamikor a paradicsom állt itt"
ta = új írás; még egy írás.'' Az anagramma azt a felületet olvassa, ahol a betűk, betűcsoportok ismétlődése, variációja történik, a szöveget mint betűmozaikot. Nagyjából úgy kell elképzelnünk ezt az olvasási eljárást, mint a puzzle-t. A látszólag láthatatlan kép darabjait ha a helyükre illesztjük, a kép láthatóvá válik. Hasonlóképpen: az olvashatatlan szavak, nevek betűit a helyükre illesztve a szó, a név olvashatóvá válik. Az szó és az elnevezés válsága és ítélet alatt állása abban is megnyilvánul az Apokrifben, hogy a konvencionális, egyenesvonalú és folytonos olvasás - egy kivétellel - nem talál tulajdonnevet a versben, így nem tudjuk kelló' bizonyossággal eldönteni, hogy mikor ki beszél és ki kit szólít meg. A költemény tartalmaz olyan utalásokat, mintázatokat, elnevezésnyomokat, melyeken elindulva hypogrammatikusan, puzzle-szerűen eljuthatunk tulajdonnevekhez. így jártunk el Bábel tornya („hangokat ad egy torony teste.”) értelmezésekor. Hasonló utat járhatunk be a tékozló fiú esetében, akihez az Apokrif egyetlen tulajdonneve, az archaikus szintézisként megjelenő Biblia kalauzol el bennünket. A költemény apokaliptikus hangneme pedig Szent Jánoshoz vezet, aki a Jelenések Könyvét száműzetésben Patmosz szigetén írta. S itt újra érintkezik Pilinszky és Hamvas Béla életműve. Hamvas az Apokrif keletkezése idején írta Patmosz köteteit szintén száműzetésben és igencsak apokaliptikus hangvételben. A vers anagrammatikus, a felszíni szövet alatti/mögötti szerveződése az értelmezés szempontjából egyáltalán nem elhanyagolható neveket rejt magában: Énok és Szét nevét. Énok nevét a vers háromszor rejti el, s így az anagramma háromszor mutatja meg. Először a próféta megszólalása előtt: „és szólok én, mint éjidőn a fa:” Ez a metaleptikus (megfordításon alapuló) anagramma magát a megszólalást performatív beszédaktus („szólok”) módján jelenti be: gpgyaránt jelöli magát a megszólalást és a megszólalót („én”), erős anagramma, egészen közel van a konvencionális olvasásmódhoz. így az Apokrif anagrammatiktísan hozza létre apokaliptikus beszélőjét: Énok prófétát, akinek apokrif (!) könyvét, Enok apokalipszisének teljes szövegét a XVIII. században találták meg."’ A Pilinszky és Hamvas párhuzamot tovább erősíti, hogy Enok apokalipszisét 1945-ben Hamvas Béla fordította magyar nyelvre - vélhetően elsőként. Enok nevének másodszori anagrammatikus előfordulása a vers első részében, a próféta beszédében lelhető fel: „És tudjátok nevét az árvaságnak?” Ez gyengébb anagrammának tekintendő, mivel kettős megfordításon és megszakításon is alapul. Ez az anagramma a „kegyetlen árvaság” József Attila által is (a Nem emel föl című versében) megerősített tragikus tapasztalatára hívja fel a figyelmet. Végül Énok harmadik előfordulása: „Akkorra én már mint a kő vagyok.” 104
